A nemzetközi kontextus azért is döntő, mert a forradalmárok számára az egyik legfőbb – ha nem egyedüli – reményforrást a nemzetek közössége: az ENSZ jelentette. Magyarország 1955-ben csatlakozott a világszervezethez, amelynek Alapokmányát a sztálinista vezetők fogadták el, míg a konkrét végrehajtás New Yorkban az ÁVH feladata volt. Az ENSZ a kritikus pillanatokban – részben mindezek következtében – nem volt képes politikai megoldást találni a „magyar problémára,” (terminológiájuk szerint), ugyanakkor a humanitárius válság kezelésében rendkívüli szerepet játszott, mind Magyarországon belül, mind kívül (200.000 menekült hagyta el hazáját). Az ENSZ aktivitása és passzivitása sem a véletlen műve volt – mint a közelmúltban hozzáférhetővé vált dokumentumok tanúsítják -, miként az is nyilvánvalóvá vált, hogy hatékony szabotázs vette elejét bármiféle megoldásnak.

A tagállamok reakcióinak változatossága ugyancsak történelmi jelentőségű. A kelet-európai szocialista országok „koncentrikus körei” igen eltérően reagáltak a magyar eseményekre (Lengyelországtól Romániáig), míg a jugoszláv vezetés kritikus és fatális szerepe azért kapott különös súlyt, mert az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik alapítójaként tágabbra nyitotta a koncentrikus köröket: a harmadik világ irányába.

A hozzáférhetővé vált dokumentumok a magyar eseményekre globális perspektívából is ráirányítják a figyelmet, mivel az ENSZ válságkezelési kísérletei során különféle országok kapcsolódtak be a magyar ügyet vizsgáló különbizottság munkájába (Dánia, Ceylon, Ausztrália, Tunézia és Uruguay), a későbbiek során pedig egy thaiföldi, majd egy új-zélandi diplomata képviselte a „magyar ügyet” az ENSZ-ben. Mindez egy globális dialógus kialakulásához vezetett, mint a közelmúltban hozzáférhetővé vált iratok tanúsítják, amelyek egyszersmind segítenek ennek az összetetten tragikus szituációnak a megértésében, amelynek nyomán az ENSZ magára hagyta Magyarországot, s ennek során feltárta a világszervezet mozgásterét, döntéshozatalának dinamikáját, esélyeit és korlátait; mindezek pedig napjainkig is meghatározóak.