Kutatás és tanulmányok

Megragadni a kozmosz rendjét – Miksa Bálint kiállítása Kőszegen

Megnyílt Miksa Bálint festőművész tárlata a Festetics Palotában. A vendégeket Stefánich Éva, intézetünk szóvivője és kutatója köszöntötte, a kiállítást Mizsei Zoltán egyházzenész, intézetünk kutatója mutatta be a közönségnek. A vernisszázson elhangzott méltatást megosztjuk olvasóinkkal és néhány fotóval ajánljuk figyelmükbe a csodás alkotásokat. Látogassanak el a Festetics Palotába! Szeretettel várjuk az érdeklődőket Kőszegen a Festetics Palotában.

Mizsei Zoltán írása a megnyitón hangzott el Kőszegen, 2024. szeptember 17-én a Festetics Palotában:

A festészet misztériuma valahol ugyanabban rejlik, mint a zenéé. A teremtett világ, vagy máshogyan a kozmosz rendjét megragadni, s visszatükrözni a mi számunkra. Itt és most különösen fontos az a nézőpont, mely szerint a festészet abban áll, hogy visszaadja a fényt, ami által a festmény, maga az anyag fénylik, egyáltalán látszik. A sötétben nincs festmény, a vákuumban nincs zene. Itt és most egy megnyugtató együttállásban lehetünk: 

A fehér szín azaz a fehér fény eredője és kitárulkozása, méginkább összegzése az e térben látottaknak. Ahonnan indul, oda tart. A képen a fehér olykor nincs is, csak a kép hiánya mutatja ezt a semmit, ezt a minden színek összegét. A fehér fény egyenlő a zenében a szünettel. A fehér minden. A csönd a semmi. Vagy a minden. A hang a hullám, amely a kozmosz rendjével együtt rezeg. Tudták ezt már a régiek is, erről azt mondták, ez a szférák zenéje. A bolygók pályáit ugyanazok az elemi számarányok írják le, mint a zene hangjait. És ebben a kozmoszban az első teremtett gondolat a fény lett. Legyen világosság! Tiszteletadás a festőknek, minden elsőség az övék ezek szerint. Hozzádünnyög azonnal a zenész: és persze mindez a teremtő szó által lett, vagyis az elsőség a hangé. Abban kiegyezhetünk, hogy egyik sem más, mint rezgés, mint hullám, ami az anyagon átszűrődve ér célt. Itt és most a mi szemünk láttára, fülünk hallatára.

Bálint azt mondja, s remélem le is írta már, hogy az ember végtére is nem más, mint az anyagon az időben folyton folyvást áttörő hullám. Hisz hogyan máshogy lehet, hogy a test építőanyaga hét évenként teljes egészében kicserélődik, s mégis mi vagyunk. Pedig szó szerint nem vagyunk azok, akik voltunk, ugyanakkor ugyanazok vagyunk, bárki megláthatja. Legfeljebb mindig eggyel viharvertebb kiadásban. De akkor mi az ami mégis minket mi magunkká tesz? Ki néz vissza rám a tükörből? Bálint válasza kész: mi vagyunk a hullám. Akik minduntalan áthullámzunk az anyagon.

Egyidősek vagyunk. Születéseink között az a hat nap ide vagy oda nem számít. Pont egy teremtésnyi idő egyébként. Első találkozásunk nem oly rég történt. Közös barátunk kiállítását adoráltam Bálint galériájában, mikor az amúgy katarzisos protokoll után Bálint behívott saját műhelyébe. Letaglózva álltam a képek előtt. Szembesültem valamivel, amire nem számítottam, de belépésem pillanatában éreztem, hogy amit itt látok, az engem már várt. És nem tudom mióta. Elvileg mióta Bálint megfestette, de úgy sejtem valamikor az én időm kezdete óta. Vagy méginkább örök időktől fogva készen állt ez a találkozó. Egyszerűbben mondva az én világommal egy rezgésen, egy hullámon áradnak ezek a képek. Éppezért lehet az, hogy itt és most, kimozdulva ebből az állóképből, a jelen tárlat képeit egyenként fogom megszólítani abban a sorrendben, ahogy az éjjel elém jöttek, s ahogy a hozzájuk rendelt saját gondolataimat fűztem képről képre. Jöjjenek velem, kövessenek képről-képre! Bálinté a fény, enyém a hang.

Fotók: Lipi Gergely/iASK