Mindig kérdezett. És érdekelte valóban, hogy mi van veled. Konrádnál, Makovecznél tapasztaltam az előzékenységnek ezt a nemes viselkedés-technikáját. Nagy belső erő kell hozzá, és igazi nyitottság.

Mivel foglalkozol, mit olvasol? Elméletet fabrikálsz? Igen, Paul Ricoeurt bújod? Nekem is a kedvencem. Baktattunk fölfelé a kövezett úton a hűvös-csípős kora őszi napfényben valahol a Chernel utca környékén Kőszegen. Régi házakat mentünk bejárni, a reggeli téblábolás közben kérdezte, jöhetne-e velem. Bár nehezen járt már. A Szemző házban a keskeny padláslépcsőn némi megfontolás után indult föl utánam. Együtt nyomoztuk, diagnosztizáltuk a korhadt gerendákat. Egy-egy szakszerű megállapításomra igen, tényleg, nem is gondoltam volna, volt a hozzátennivalója. Együtt ügyeskedve emeltük ki a ház sarkán a templomra néző padlásablakot, hogy mint a gyerekek csodáljuk a kilátást. Föntről látni jó. Fölváltva bámészkodtunk a szűk nyíláson. Mikor dolgunk végeztével kezdtem volna visszarakni az ablakot, várj egy kicsit, szólt, és az ablaktábla belső oldaláról szinte egyesével terelgette ki a szabadba az apró muslincaszerű bogárkákat, akik nem tudni mióta bent rekedtek a fülledt padláson. Menjetek, biztatta őket, menjetek. Igyekezete meghatott. Azóta, ha bármi kis állatra emelem a kezem, őrá gondolok.

A Chernel 10. már felújítás alatt áll. Itt lesz a Hankiss könyvtár a Festeticsek és Chernelek vénséges barokk palotájában. Vagy húsz éve benyitottam a kapuján. Tele volt az udvar két-három nagycsaládos bérlő gyerekeivel. Akkor még nem verte fel a gyep, rendesen földig volt játszva, a fal mellett nagy farakásokkal a saját kályhás fűtéshez. Szegények voltak. A gyerekkoromba érkeztem, mikor még kétszer-háromszor ennyi volt a gyerek, és volt jövő. Most, mikor egy kedves leányzó kísért bennünket az elhanyagolt, üres-romos házban, egy idős házaspár lakott még az udvar végén és egy öregúr az emeleten. Elemér a semmiről beszélt, arról gondolkodott, az foglalkoztatta utolsó idejében. Az árnyalt semmiről, az emberi semmiről, a gazdag semmiről, a szép semmiről, a jó semmiről, a teljes semmiről, a saját semmiről, ilyesféléket mondott. Míg műemlékes barátommal a padláson bolyongtunk, ő a napsütötte lodzsán meditált. Aztán bekopogtunk a magányos bácsihoz, aki vaksin mosolyogva bújt elő az odújából. Az arca ótvaros, hegekkel teli, mosdatlan volt, ruházata elhanyagolt.

A kétszobás homályos lakásból áradt a bűz. Tele pakolva mindenütt, csak járatok maradtak a bútorok és a kacat-halmok között. Menjünk beljebb. Kísérőnk és a műemlékes komám kint maradtak, Hankiss jött velünk. Az öreg mindent úgy hagyott, ahogy a felesége halála előtt volt, és beszélt össze-vissza. Álltunk a belső szobában és hallgattuk. Pajkosan súgtam oda kedves és figyelmes tudós barátomnak, minden megvan. S ő bólintott, huncut mosollyal csillanó szeme nyugtázta, hogy ő is Ottlik novellájára gondol. Minden megvan. A képek akkor készültek.

Míg mi bóklásztunk a házban, ő az eget kémlelte az emeleti tornácon. Most úgy képzelem, fent valahol az égben farmeros-tornacipős angyalaival vígan kosárlabdáznak.

Ekler Dezső, építész

Budapest, 2017. szeptember 28.