A zsidóság részvétele a polgárosodásban Magyarország különböző régióiban címmel szervezett konferenciát 2020. február 18-án, Kőszegen az FTI-iASK. A rendezvény első blokkjában Heves és Békés megye, valamint Szeged, Tapolca, Szombathely és Kőszeg zsidóságának és polgárosodásának összefonódó története volt a téma. A második blokkban az intézet fiatal ösztöndíjasainak egyedi kutatási eredményeivel ismerkedhettek meg a jelenlevők. Az elhangzott előadások rövid összefoglalóját alul olvashatják a konferencia programját pedig ITT találják.

Zima András: A zsidóság szerepe a gazdasági szerkezetváltásban Magyarországon

Magyarországra már a neo-abszolutizmus időszakában is jelentős nyugati, leginkább osztrák működő tőke érkezett. Ez a folyamat a kiegyezést után tovább folytatódott. A magyarországi új ipari vállalatok gyakran egy osztrák nagyipari vállalkozás leányvállalataiként indultak, és ezeknek a leányvállalatoknak a működtetői egy új nagytőkés társadalmi csoportot hoztak létre.

A gyenge iparral rendelkező Magyarországon az 1880-as évektől kezdve számos ipartámogató törvényt fogadtak el. Eleinte még csak 15 évre szóló adómentességet kaptak azok a vállalatok, amelyek új iparágakat honosítottak meg, később az adómentesség mellé már kölcsönt is kilátásba helyeztek. A századfordulóra a Monarchia egységes gazdasági térségébe illeszkedő Magyarország iparilag elmaradott mezőgazdasági területből, fejlett élelmiszeriparral rendelkező agrárországgá fejlődött. A 1900-as évek elejére jellemző jelentős nehézipari beruházások ellenére az élelmiszeripar húzóágazat maradt, amelyben a Weiss család a konzervgyártásban, a Hatvany-Deutsch a cukorgyártásban, a Krausz a malomiparban, a Kotányi a paprika ipari feldolgozásában a Pick és a Herz a szalámi-, a Zwack a likőr- és pálinkagyártásban játszott szerepet.

Az Osztrák Nemzeti Bank 1851-ben hozta létre pesti fiókját, amely az 1878-as Osztrák-Magyar Bankká alakulás után az egész Monarchiára kiterjedő fiókhálózattal rendelkező nagybankká változott. A szakosodott pénzintézetek között újdonságnak számított a kereskedelmi bankok megjelenése. Magyarországon először a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fejtett ki kereskedelmi tevékenységet, hitelbanki funkciót a Rothschild-családhoz tartozó bécsi Creditanstalt pesti fiókja töltött be 1857-től, majd hozzájuk csatlakozott az 1870-től működő, Kornfeld Zsigmond által vezetett Magyar Általános Hitelbank, illetve direkt az ipari vállalkozások támogatására létrehozott Magyar Ipar és Kereskedelmi Bank, amit 1881-től Lazarsfeld Leon Rafael vezetett, ismertebb nevén Lánczy Leó. A kortársak gyakran negatív felhanggal említették a bank-iparra jellemző személyi összefonódásokat, mint például a Weiss-Mauthner-Kornfeld-Chorin nagytőkés csoport, amit rokoni kötelékek is fűztek egymáshoz. A bankok igyekeztek képviselőket delegálni azokhoz a vállalatokhoz, ahol valamilyen érdekeltséggel rendelkeztek vagy hitelt helyeztek ki. Vállalkozói sikerek és új csoport-hovatartozások utat nyitottak a polgári mecenatúra, a filantrópia és a modern zsidó önreprezentáció igényei előtt.

Szegő Ágnes: A zsidóság szerepe Heves megye modernizációjában

Már a középkorból, illetve a török hódoltság idejéből is vannak adataink zsidók jelenlétéről a megyében. A 18. században Nyugatról, a 19. századtól Kelet felől érkeztek ide. A legnagyobb számban 1880-ban írták össze őket, ekkor 10.982 fő élt itt. A korai időszakban kereskedők és regálébérlők voltak, majd fokozatosan átvették a balkáni, görög kereskedők szerepét. Gyöngyösön az Orczy család telepítette le őket, a legnagyobb szerepük itt volt a megyében. Egerben csak 1840 után telepedhettek le.

Az 1880-90-es években indult meg igazán a megye gazdaságának modernizációja, ebben az időszakban, illetve a XX. század első évtizedében alakult meg a hitelintézetek zöme, a nagyobb iparvállalatok, amelyek között igazán egyetlen nagyobb létesült, a hatvani cukorgyár, és a hozzá kapcsolódó ipari létesítmények. A helyi ipar döntően a helyi mezőgazdasági termékek feldolgozására épült, elsősorban a cukor-, szesz-, fafeldolgozó, illetve malomipar volt, ebben a modernizációs folyamatban fontos szerepet töltött be a megye zsidósága.

A hitelintézetek alapításában, vezetésében domináns szerepben voltak, Gyöngyösön az összes bank vezetésében döntő szerepet játszottak. A zsidóságnak Egerben az 1894-ben alakult Agrár-takarékpénztár Rt.-ben volt a legnagyobb szerepe. A bank elnöke Kállay Zoltán főispán, a vezérigazgató és az alapító Kánitz Dezső volt, az egri zsidóság százéves történetének kiemelkedő alakja.

Schwarcz István volt az első, Egerben letelepedett zsidó, 1842-ben bőrgyárat nyitott, majd megalapította az első gőzmalmot a megyében. Kánitz Lipót kereskedő volt, keményítőgyárat alapított Egerben. A zsidóság felső rétege a terménykereskedelemből felhalmozott tőkéjéből gőzmalmokat, téglagyárakat, szeszfeldolgozókat, fafeldolgozó üzemeket épített. A kisiparban a hagyományos szakmák mellett a ritka, új szakmákban volt jelentős a számuk, így a fényképészek és a nyomdászok között.

1867-ben vásárolta meg a 3.151 kat. hold hatvani birtokot és a Grassalkovich kastélyt Deutsch Ignác, a Hatvany-Deutsch család alapítója 460.000 Ft-ért. 1889-ben fiai részvénytársaságot alapítottak, felépítették a cukorgyárat, amely a 20. század elejére Európa legnagyobb gyára lett. Ipari komplexumában gőzmalom, kenyérgyár, azbeszt és palagyár, paradicsomfeldolgozó üzem és növénynemesítő intézet működött, mintegy tízezer ember számára biztosítottak megélhetést.

A mezőgazdaságban az országosnál jelentősebb volt a szerepük, mind a bérelt, mind a saját tulajdonú birtokok tekintetében. Részt vettek a filoxéra vész után a szőlőbirtokok újjá telepítésében, a birtokok modernizálásában. A legjelentősebb birtokosok: a Hatvany-Deutsch család, a Bischitz család Hevesen és környékén, a gyöngyösi Öszterreicher és a tiszakürti Léderer család, illetve a domoszlói Fleischmann család volt. Birtokaikon iskolákat állítottak fel, támogatták a települések modernizációját. A virilisek megyei listáján 1907-ben arányuk már meghaladta az egyharmadot, miközben a megyében mindössze 4 %-os volt a jelenlétük.

Az országos átlagnál magasabb volt az arányuk a szabad, értelmiségi foglalkozások terén, orvosok, ügyvédek, gyógyszerészek a legtöbb nagyobb településen éltek. Amíg lehetett részt vettek a különböző társulatok, kaszinók, jótékonysági egyesületek, sportegyesületek munkájában. Mindez a Horthy-korszakban egyre inkább megnehezült, kiszorultak a civil szervezetekből, gazdasági lehetőségeik beszűkültek. A zsidótörvények után fokozatosan elvesztették megélhetési lehetőségüket, birtokaikat, gazdasági vállalkozásaikat. A holokauszt a közösség nagy részének a pusztulását hozta. A kevés visszatérő a nagyvárosokat választotta, folytatták korábbi tevékenységüket. Mára mindössze néhány zsidó vallású, származású ember maradt a megyében. A korábban a települések fényét emelő zsinagógákat sorra lebontották, vagy átalakították. Már csak Gyöngyösön és Egerben áll néhány templom, általában kiállítótérként funkcionálva.

Ábrahám Vera (Szeged): Zsidó polgárság a Szegedi nagy árvíz után

Az előadás Szeged zsidó polgárságával foglalkozott; betelepülésükkel majd kiemelten az 1879. évi Szegedi a nagy árvízzel és az utána következő kb. 20 éves időszakkal. Tárgyalta illetve szemléltette a szegedi zsidó polgárok építészeti emlékeit, benne a nagyzsinagóga Baumhorn Lipót és Löw Immánuel tervei alapján történt megvalósítását. Továbbá foglalkozott a tudós főrabbi, Löw Immánuel munkásságával. Az előadás részletesen ismertette az 1896-1900-ig tartó kultuszadó időszakot.

A nyilvántartások reprezentálják a szegedi zsidó polgárság foglalkozási ágait, hű képet adnak részvételükről a hitközségi-, és városi gazdasági életben. Egyben e forrás révén információ kapható a zsidóság cégeiről, foglalkozási ágaikról, a gyáraikról, kereskedelmi tevékenységeikről, az oktatásban, banki-, kulturális szférában való részvételükről. Az adott időszakban összesen 180 féle foglalkozást, 50 céget 32 szakmát lehet azonosítani. Továbbá az előadás bemutatta néhány nemességet kapott szegedi zsidó polgár, – és a különböző tevékenységi ágak néhány jelentős képviselőjének portréját, lakóházát, gyárát.

Hangodi László: A tapolcai zsidóság szerepe a helyi polgárosodásban és urbanizációban (1867–1913)

A dualizmus kori Tapolca a korabeli Zala vármegye egyik járási székhelye, a nyugati Balaton-felvidék közigazgatási és gazdasági központja. Az 1910-es évek elején a megye második legjelentősebb kereskedővárosa Nagykanizsa után. Az I. világháború kitörése előtti időszak 7000 főnyi lakosságból 15% tartozott a zsidó felekezethez.

A tapolcai zsidóság történetének kezdetei 1703-ra nyúlnak vissza. A település ekkor még püspöki mezőváros, amelynek földesura Széchenyi Pál veszprémi püspök adja meg a letelepedési engedélyt az első zsidó családnak, a Rajna-vidéki Dürenből érkezett Lessnereknek. A tapolcai zsidó közösség fokozatos gyarapodással az 1810-es években jut el a hitközségi önállósulás és zsinagógaépítés korába.

A helyi családok egy része már az 1820-as években bekapcsolódik a térség szőlő- és borkereskedelmébe, amely az 1850-es évektől egyre jelentősebb hangsúlyt kap, majd a dualizmus időszakában e táj gazdasági életének húzóágazatává válik. Már a neoabszolutizmus éveiben sorra alakulnak a tapolcai zsidó borászati-borkereskedelmi vállalkozások, amelyek 1867 után országos és európai kapcsolati hálóval rendelkező tőkeerős vállalatokká fejlődnek. Az intenzív borkivitel megalapozza a Balaton-felvidéki borok határokon túli jó hírét, hatalmas családi vagyonok keletkeznek, a cégvezetés apáról fiúra száll. E családi sikertörténetek (pl. Berger, Frisch, Lessner, Mandl, Marton, Schwarcz, Steiner, Weiler családok) hatással voltak a helyi polgárosodásra és urbanizációra is. E hatások egyaránt megfigyelhetőek a települési arculat városiasodásától kezdve, a kulturális élet egyes szegmensein keresztül egészen a helyi sportélet kezdeti szerveződéséig. A családok építkezései nyomán a városképben megjelennek, a belvárosban pedig általánossá válnak a historizáló/eklektikus stílusban készült emeletes polgári lakóházak, amelyek még napjainkban is fajsúlyos elemei a településképnek. A családok jelen vannak a helyi gazdasági élet más területein is, a takarékpénztárak igazgatóságában, a városi elektromos művek, a jégüzem, a szeszfőző szövetkezet, a húsipari vállalkozások, az építőipar, a mész- és téglagyártás részvényesei és cégvezetőségi tagjai sorában. Virágzik az éttermi kultúra és a szállodaipar, a korszak vezető hotelje a Pannónia Szálloda is az egyik borász-bornagykereskedő dinasztia, a Frischek beruházásaként épül fel a város közepén. A kulturális élet egyes területein pedig városi hetilap alapítóként de régészeti érdeklődésű és múzeumügy-pártoló műkedvelőként is találkozunk a tapolcai zsidó családok egyes tagjaival. A helyi politikai és közéletben pedig a legnagyobb adófizető virilistaként, mint képviselő-testületi tagok hatnak városuk fejlődésére, a polgárosodásra és az urbanizációra, amely időszakot a kortársi vélekedés úgy jegyezte, hogy: „Arany-Tapolcza volt akkor, mikor ők éltek, dolgozhattak”.

Balogh István: A zsidóság szerepe Békés megye polgárosodásában

Békés megyében, az ország területét tekintve a legkésőbbiek között, az 1840-es évek közepén, a kincstári kezelésben maradt csanádi részeken pedig csak a század végén alakultak ki népesebb zsidó közösségek. Alapítóik az összeírások tanúsága szerint főképp a már nagyobb múltú, több generáció óta az országban élő zsidó hitközségekből érkeztek. Asszimiláltságukat jelzi, hogy a megye zsidó temetőinek síremlékei lényegében a kezdetektől fogva kétnyelvűek, iskoláik pedig magyar tannyelvűek voltak. A malomipar és a gabonakereskedelem fellendítésében kiemelkedő szerepet játszó zsidóság szoros kapcsolatba került a mezőgazdaságból élő lakossággal. Gyümölcsöző együttélésük máig meghatározó emléke a Rosenthal család által felépített Első Békéscsabai Gőzmalom, Magyarország második legnagyobb vidéki malma. A Békés megyei zsidóság több tagja nemesi címet szerzett, mintagazdálkodást folytatott és máig fennálló kastélyokat épített. Montágh Sándor 1913-ban Nagybánhegyesi előnévvel kapott nemességet a mezőgazdaság terén elért eredményeinek köszönhetően, a deportálást azonban nem kerülhette el, Strasshofban halt meg 85 éves korában. Unokája, Montágh Imre, aki gyermekként élte túl a koncentrációs táborokat, visszatért Magyarországra, és nyelvészként alkotott maradandót. A korabeli országos asszimilációs törekvésekkel összhangban a zsidóságnak a magyar nyelvű polgári réteget betöltő szerepe még látványosabb volt a megye nemzetiségi többségű, többnemzetiségű településein, például Békéscsabán, Szarvason, Tótkomlóson és Battonyán.

Vidéki viszonylatban rendhagyó területen is kiemelkedőt alkotott néhány Békés megyei zsidó család: miközben a XIX-XX. század fordulóján a nyomdaiparban a profitelvű szemléletnek megfelelően egyre nagyobb teret hódítottak a kevés élőmunkát igénylő tömegtermékek, a Knerek és Tevanok vállalkozásaikkal új irányvonalat képviseltek. Kner Izidor 1882-ben Gyomán, Tevan Adolf 1903-ban Békéscsabán alapította meg nyomdáját. Mindkét családban több generáción keresztül öröklődött a szakma, Kner Imre és Tevan Andor szakíróként, testvéreik és leszármazottaik pedig képző- és iparművészként is ismertté váltak (Tevan Margit, Engel- Tevan István, Kner Erzsébet). Tevan Andor visszatért a deportálásból, de az államosítás után elbocsátották nyomdájából. Könyve, A könyv évezredes útja mai napig alapmű könyvtárszakos főiskolai hallgatók számára.

A zsidóság három-négy generáció alatt komplex módon beágyazódott Békés megye társadalmába és meghatározó szerepet vállalt a polgárosodásban. Őket magukat a holokauszt pusztította el, az, ami utánuk megmaradt, a városias beépítésű házsorok, kastélyok, kereskedőházak, az egykori malom- és gyárépületek többnyire megfelelő funkció és tartalom nélkül őrzik építőik emlékét.

Söptei Imre: A Schey család hatásának nyomai Kőszeg szabad királyi város gazdasági életében (1786-1881)

A kőszegi konferencia témái között, egyéb okok miatt, utolsó előadásként került sor a Schey család bemutatására. Utólag még indokoltabbnak is tűnhet ez a besorolás, mivel a többi témával összevetve szinte atipikus ez a történet. A Schey család nem külországból érkezett, hanem a herceg Esterházy család védett településeinek egyikéről. Kapcsolataik évszázadosnak mondhatóak, nem a nulláról indultak, felmenőik már a 17. században is kereskedtek kőszegi polgárokkal. A Magyarország más vidékein érvényesülő izraelitákhoz hasonlóan ők is mélyről indultak és robbanásszerűen vagyonosodtak, mégis más helyzetben, ráadásul mintegy 50 évvel korábban tudtak elindulni ezen az úton. A főúri védelem alatt csak az éppen a mindennapi megélhetést biztosító házaló kereskedői szintre juthattak, onnan a II. József által biztosított szabadságoknak köszönhetően, néhány évtized alatt  nagypolgári, sőt főúri létbe kerültek.

Kőszegen végzett gazdasági tevékenységük az első évtizedekben alig jellemző. Leginkább telek- és házvásárlásokra szorítkoztak, kölcsönöket adtak vettek. A helybeliek tiltakozásai miatt erre sem kaptak széleskörű lehetőséget. Egy nemrégiben előkerült adatsor mutatja, hogy főleg az ingatlanok szerzésében korlátozták őket, amelyet úgy tudtak kijátszani, hogy a vásárlási helyett helyett zálogszerződéseket kötöttek, amelyeket csak az 1840-es évek elején tudtak legalizálni, valósan saját nevükre véve azokat.

Az 1840-es években hozott kezdetlegesen, de némi emancipációra lehetőséget biztosító törvényeknek köszönhetően folyhattak bele a kőszegi gazdasági és társadalmi életbe is. Ha nem is döntő, de nagyon nagy szerepük volt az 1844-ben alapított Kőszegi Takarékpénztár létrejöttében. Maguk a legtöbb részvényt jegyezők közé tartoztak, de rokonaikat és üzletfeleiket is megnyerték a vállalkozásnak. A családból Schey Fülöp évtizedeken át alelnökként működött, majd  1870 és 1874 között elnökként vezette az intézetet. Jól felépített kapcsolati hálója gyümölcsözően hatott a takarékpénztár ügymenetére is, hiszen ebben az időszakban lett 60% a részvények hozadéka

A város másik nagyvállalkozásának indult a Posztó és Gyapjúszövetgyár Egyesület, amelyben szintén számítottak a Schey család részvételére. Azért is, mivel az országrész legnagyobb termény-nagykereskedőiként a nagybirtokok fontos gyapjúfelvásárlói voltak. Nem rajtuk és főleg nem Schey Fülöpön múlott, hogy a rosszul felmért lehetőségek mellett még rosszabbul megszervezett üzleti megvalósítás miatt alig két év alatt csődbe jutott a vállalkozás.

Schey Fülöp és testvérei a Bécsben élő unokaöccs, Schey Frigyes bankári munkájának segítségével egyre inkább az osztrák tartományok felé fordultak, összbirodalmi befektetések iránt (vasútépítés, bankügyek) érdeklődtek. Vagyonuk egy részét nemesítésre, bárói cím megszerzésére fordították. Schey Fülöp kőszegi jelenléte is már inkább csak a szülőváros iránti vonzalomban jelentkezett. Apja emlékének ajánlotta a létrehozott temetőt, hitsorsosainak zsinagógát építtetett, vallás és felekezeteken felüli szegényházat alapított, ugyanezen elven alapuló kisdedóvót szinte egyedüli adakozóként segített megvalósítani.

Atipikus a történet azért is, mert a család alig vette ki a részét a kiegyezés utáni hazai ipari és mezőgazdasági gründolásokból. Ahogy korábban lelkileg, úgy ténylegesen is a császárt és városát választották. Az 1880-as évekre szinte mindannyian Bécsbe költöztek.

Katona Attila: A zsidóság integrációjának kérdései Szombathelyen a dualizmus időszakában

A honi judaisztikai és várostörténeti szakirodalmak, valamint az általam ismert források segítségével elsősorban elméleti kérdéseket és kutatásmódszertani problémákat kívántam megfogalmazni a 19. századi Szombathely példáján.

Az első, a kezdetben privilegizált mezőváros, majd rendezett tanácsú városra (1871) vonatkozott. Számtalan helyi szerzőtársammal ellentétben sohasem értettem egyet Szombathely történetének a városbiográfia hagyományaira épülő bemutatásával épp úgy, mint a városhierarchia modellben történő ábrázolással, mert ez utóbbi folyamatosan párosult egy versengő interpretációval, (ebben első, abban második, stb.). Ami természetesen önamagában lehet igaz, de szerintem nem szolgálja a tisztánlátást. Jómagam a szimbiózista álláspont híve vagyok, azaz a megyeszékhely fejlődését a modernizáló vármegyei dzsentri családoknak (Széll-Radó-Reiszig családok) és a velük való szoros együttműködésnek köszönheti. Ez a fordulat, politikai kényszerből szerintem 1885-ben játszódott le. Az ezt követő másfél évtized a város történetének legattraktívabb időszakát hozta el, négy polgármestert váltotta egymást gyors egymásutánban, jelezve, hogy nem az ő kreativitásuktól függött a dinamika.

A 19. század utolsó három évtizedéről a város átalakuló társadalmáról minimális információkkal rendelkezünk. Azt tudjuk, hogy 1890-re a bevándoroltak száma meghaladta már az itt születettek számát, de hogy ez milyen rétegződést, tagoltságot teremtett, erről inkább csak publicisztikai információkkal rendelkezünk.

1890-ig a fejlődés, a „haladott kor kívánalmai” tekinthető állandó hívószónak, amely egy homogén magyar városi társadalom létrehívására, megteremtése szólított fel, míg azt követően a hangsúly a tagoltságra és ennek következményeire helyeződött. A korabeli városi társadalomban világosan két csoport ragadható meg; a középosztályt reprezentáló virilisek (a jegyzékek csak 1885 után közöltek foglalkozásokat és összegeket), valamint a társadalom legalsó csoportjait megjelenítő koldusok. Ez utóbbi megoldására, szabályozására lesz hívatott a szegénypolitika. Ami a kettő között volt – és ez a számszerinti a legnagyobb rész – annak tagoltságát, konfesszionálitását még – a jelenlegi kutatások hiánya miatt – jótékony homály fedi.

Ami a szombathelyi zsidóság történetét illeti, sorsukat alapvetően befolyásolta a liberális nemesség döntése (1840. évi 29. tc.). Egy évtized alatt 312-re emelkedett a megyeszékhelyre költöző kereskedő-kézműves zsidók száma. Gazdasági integrációjuk már ekkor elkezdődött az ismert hisztérikus hatással. 1848 áprilisában zsidó kravallra került sor, amit csak a kormánybiztos-alispán tudott megfékezni. Az említett reformkori, majd a ’48-as törvény (20. tc.) a város konfesszionális térképét is fokozatosan átrajzolta, a monolitikus római katolikus népességet, toleráns, multi-konfesszionális populációvá alakította zsidók és az evangélikusok beköltözésével.

Politikai integrációjuk kezdete is egy külső döntésnek köszönhető, 1864. szeptember elsején a központi hatóságok által Schlamatiger András kormányzó első alispán úr javaslatára bővítették a városi közgyűlést két (Grünwald József és Hochsinger Henrich) a zsidóságot képviselő taggal, amit a testület tudomásul vett.

Az emancipációs törvénynek (1867. évi 17. tc.) a városban nagy tisztelete alakult ki, mert beterjesztője az igazságügy miniszter Horváth Boldizsár magának a városnak a képviselője volt. De az első gyakorlati példán, inkább a hagyományos reflexek, előítéletek működtek. Ti. a piaci bérleti jog kiadását meg akarták tagadni egy zsidó jelentkezőtől 1868 januárjában, de végül is a törvényesség győzött. Nem lehetett ezt megtenni; „A törvény a zsidót egyenjogúsította, s a tanács nem érzetheti magát jogosultnak a zsidók jogainak korlátozására.

Ezt követően a helyi sajtó gyakran visszatért a kulturális integráció kérdéséhez, feltételeinek tudatosításához. „a zsidó nép társadalmi emanczipációja mielőbb valósággá véljék, e tekintetben sok van, mit tőle jogosan várhatunk, miben a kezdeményezést neki kell megtennie … Legyen a zsidó Magyarországon hazafi, igyekezzék nyelvünket megtanulni, s őseinket, s történeti múltunkat tisztelni, pártolja a hazai irodalmat amint tőle telik, s azonfelül, hogy külsőleg is megmutassa a belsőjében átváltozott embert, vegye fel szép nemzeti viseletünket. Erre nekünk még szükségünk van, egyébként is a magyar sohasem volt kozmopolita.” A folyamatnak egy lényeges, kvantitatívan is megragadható eleme a helyi katolikus főgimnáziumban járó zsidó diákok létszámának alakulása.

Mind a négy terület integrációs folyamatának, szintjeinek és annak buktatói még kutatás tárgyát képezik. A gazdasági, politikai, kulturális és társadalmi integrációjuk, ami alatt a korabeli civil szervezetekben való szereplésüket, részvételüket értjük. Példák akadnak minden területen, de kétséges a helyzet, hisz nem mindig világos a szereplők konfesszionalitása. A formálódó kép éppen ezért még mindig nagyon homályos.

A zsidóság oldalról még kevesebb forrás áll rendelkezésünkre, (sajnos a szombathelyi neológ és ortodox hitközség anyagai is megsemmisültek), de talán nem állunk messze egy lehetséges valóságtól akkor, amikor a hangsúlyt arra helyezzük, hogy projekt identitása kezd (M. Castells) a sok területről érkező zsidóságban kialakulni. S ennek alakításában, homogenizálásában egy formális intézménynek lett meghatározó szerepe; a népiskolának. Amin keresztül nyilván nemcsak a nebulókra hatottak, hanem a szülőket is ellenőrzés alatt lehetett tartani. Ez különösen látható Bernstein Béla rabbi magatartásán és törekvésén.

Milyen lehetőségei kínálkoztak a zsidóságnak az integrációra? Erról hadd idézzük Füredi Béla helyi újságíró 1882-ben megjelent művének állítását. „A gazdag zsidó tetszése szerint választhatja magának azon kört, melyben akár üzleti, akár társalgási téren mozog; – úgy intézi tehát dolgait, hogy csak oly egyénekkel és társaságokkal érintkezzék, kik vagyona miatt szemtől-szembe legalább is kímélik, de sok esetben tisztelik is. De bezzeg megverte a jó Isten a vagyontalan zsidót mind üzleti, mind társalgási téren….” A műnek, (ami Tiszaeszlár „árnyékában íródott) sugalmazott képét úgy foglalhatnánk össze; csak az a zsidó számíthat igaz polgárnak, aki vagyonos. Így a program számukra egyértelmű, az egyéni siker adja a társadalmi elismerést.

Részletes, aprólékos kutatások hiányában, de gazdag szakirodalmak tükrében hipotetikusan csak annyit mondhatunk, ami az empirikus anyagokból megragadható lesz az a dzsenrifikáció folyamata a zsidóság körében, annak sikeressége és eltérő irányai (a Rosenberg, a Geist és a Pick család története), valamint a középosztályosodás jelensége, azon belül is legvilágosabban megragadható csoportjának, az értelmiségieknek a pályaképe, sikere és sikertelensége, de talán ez sem lesz tanulság nélküli.