Úgy tűnik, hogy a jelenlegi COVID-19 koronavírus okozta helyzet kezelése az 1989 utáni korszak egyik legnagyobb kihívása – ami azonban lehetőséget ad arra is, hogy újragondoljuk és újrahangoljuk az európai együttműködés rendszerét, sőt, akár az egész európai projektet is. Egy korszak lezárult, és remélhetőleg egy újabb veszi kezdetét.

A háborús időket idézően rendeletekkel kormányozni heroikus felhanggal bír és az állampolgároknak is azt üzeni, hogy országuk elkötelezetten támogatja a közjót és eleget tesz társadalmi felelősségvállalásának. Mindenki számára egyértelműen fontos, hogy a hatóságok veszélyhelyzet idején határozott álláspontot foglaljanak. Ugyanakkor állami hadseregekkel képtelenség hatékonyan és hosszú távon is eredményesen fellépni egy ismeretlen vírussal szemben. Különösen akkor, ha az egészségügy felkészületlen, eszköz- és pénzhiánnyal küzd, az ápolók és az orvosok kénytelenek maszk és megfelelő védőfelszerelés nélkül kezelni a betegeket, így ők maguk is fertőzötté válnak, és nem meggátolják, hanem elősegítik a világjárvány terjedését. Az esetleges zavargások megfékezése, valamint az alapvető szolgáltatások és ellátás biztosítása érdekében szükség lehet az utcákon járőröző katonákra és harckocsikra, fegyveres erőkkel azonban a vírusokat nem lehet feltérképezni, megakadályozni a számunkra láthatatlan terjedésüket és megelőzni egy újabb, előre nem megjósolható kitörési hullámot. Mint ahogy azt sem tudják meggátolni, hogy a járvány csillapodásának első jelére minden visszatérjen a régi kerékvágásba, hogy aztán a vírus ennek következményeként újra lecsaphasson.

A vírus nem ismer határokat

Mindeközben az európai nemzetállamok háborúra készülnek, lezárják határaikat és általános veszélyhelyzetet hirdetnek ki, lehetőség szerint kijárási tilalommal, a nagyhatalmak pedig már azt állítják, hogy közel a járvány vége és újra munkába szólítanak mindenkit, mondván, hogy a gazdaság (értsd, a világgazdaság) nem állhat le, mert annak végzetes következményei lesznek. Ezzel pedig még a gyengébb, leginkább kiszolgáltatott nemzetállamok (az uniós tagállamok nagy része) is hallgatólagosan egyetértenek és határaikat tulajdonképpen csak félig-meddig zárják le. Az áruforgalom továbbra is zavartalan, ahogy a vendégmunkások, az ingázók, a politikusok a szakértőikkel és a tanácsadóikkal (akik vagy betartják a járványügyi szabályokat, vagy nem), a többes állampolgárságú családok, és a külföldről hazatérő állampolgárok, stb. is szabadon utazhatnak. Ez teljességgel érthető is. Ez másként nem is működik. Nem lehet az egész világot egyik pillanatról a másikra megállítani és minden kapcsolatot megszakítani. A nemzetállamok háborút hirdetnek a vírus ellen, a lakosság egy részét bizonytalan időre a négy fal közé zárják, közben pedig az annyit ócsárolt Európai Uniótól várják a segítséget és tehetetlenül nézik, hogy a nemzetközi nagyvállalatok partizánakciói milyen következményekkel járnak az otthonukban rekedt lakosságra nézve. Más szóval elismerik, hogy egyszerűen képtelenek közép- és hosszú távú megoldást találni a krízis kezelésére. Ez azonban egyáltalán nem újdonság, a koronavírus kapcsán csak minden eddiginél nyilvánvalóbbá és tagadhatatlanabbá vált.

Egy értékközösség polgárai vagyunk

A nemzetállamok újbóli felerősödése arra vezethető vissza, hogy a kiszolgáltatott közösségek tehetetlen szorongást éreznek az olyan krízisek, fenyegetések és katasztrófák miatt, amelyek kezelése elsősorban az EU-hoz hasonló szupranacionális intézmények feladata lenne. Ha nincsenek hiteles, számonkérhető és működőképes intézmények, a krízishelyzet pedig egyre fokozódik, az emberek a számukra a leginkább kézenfekvő, kontrollálható és észszerű megoldáshoz nyúlnak vissza: saját nemzeti kormányuk felé fordulnak. A nemzetállamok pedig nem csak szociális szolgáltatásokat, lakóhelyet, munkát és biztonságos életet ígérnek, de egy demokratikusan irányított közösséghez való tartozás hamis képével is kecsegtetnek. A jelenlegi helyzetben teljesen érthető, hogy miért érezzük szükségesnek ezeknek az anyagi és társadalomlélektani feltételeknek az együttes meglétét. Akkor van probléma, ha a nemzetállam az ígéreteit nem tudja betartani.

Az 1989 utáni korszak paradoxonja, hogy az európai integráció kibővítésének ígérete többek között az önkéntes együttműködésen, valamint a szuverenitásukat nemrég újra felfedező és azt hevesen propagáló nemzetállamok megosztott szuverenitásán alapszik. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az Európai Unió nyilvánvaló működésképtelensége a nemzetállamok kudarca, és legalább annyira a miénk is, hiszen képtelenek vagyunk a nagyobb léptékű, nemzeteken átívelő együttműködésre.

A globális mobilizáció és a nemzetvédelem zavaros és önellentmondásos narratívái mellett alig esik szó egy valóságos, fenntartható jövőről. Keresve sem találhatnánk a mostaninál alkalmasabb időpontot arra, hogy átgondoljuk a minket, európaiakat ‒ egy értékközösség és egy közösen felépített és fenntartott nemzetek feletti és kormányközi intézmények tagjait ‒ érintő alapvető kérdéseket.

Egy új kezdet kérdései

Miért nem kezdünk el a régi és új valóságok szembenállásának és párhuzamos meglétének tükrében gondolkodni a jövőnkről? Hogyan tudnánk összehangolni az elengedhetetlen globális termelést egyre több helyi, fenntartható gazdaság bekapcsolódásával? Miért ne termeljük és forgalmazzuk azt, amit tudunk, és tudtunk, nem is olyan régen? Miért ne engedhetnénk el felesleges fogyasztásaink jó részét? Miért ne lehetne száműzni a halálos veszélyt jelentő kamionkonvojokat az egyébként is túlterhelt autópályákról? Miért ne mondjunk le arról, hogy távoli országokba repüljünk rövid üzleti megbeszélésekre és konferenciákra? Miért ne szervezzük újra az elavult és eredménytelen oktatási rendszerünket a kifinomult információtechnológiai eszközeink segítségével, hogy aztán újfajta tudásbővítő és tudásmegosztási megoldásokat és módszereket vezessünk be? Miért ne kezdjük el az együttműködés révén megerősíteni az egészségügyet azzal, hogy jobban a társadalmi igényekhez igazítjuk és rábízzuk az újabb világjárványok és egyéb globális veszélyek előrejelzését? Miért ne gondoljuk újra a pénzügyi, a gazdasági és a jogi rendszereink szokásait, szabályait és előírásait, valamint a gazdag és szegény régiók és országok, nők és férfiak, a globális és az egységes európai piac gyengébb és erősebb résztvevői között fennálló jövedelembeli egyenlőtlenségeket és különbségeket?

Más szóval: miért ne kössünk új paktumot/egyezséget/szerződést a különböző, szorosan összefüggő – helyi, regionális, európai, stb. – szinteken?

Az európai projekt fenntarthatósága

Bármennyire heroikus és tiszta is az európai nemzetállam eltökélt szándéka, hogy szembeszáll a koronavírussal és egyéb, előre nem látható vírusokkal és csapásokkal, ezt egyedül nem lesz képes véghezvinni. Az intézményesített és spontán együttműködés új megoldásai, azaz a demokrácia újragondolt formái és szabályai nélkül az európai projekt aligha lesz fenntartható.

Az elmúlt évszázadok során Európa már többször is bebizonyította, hogy képes megújulni. Könnyen lehet, hogy a koronavírus fújta ébresztő az utolsó figyelmeztetés. Kreativitásból, innovációs lehetőségekből, szunnyadó, határokon átnyúló összetartásból, további demokratizálódásra irányuló megoldásokból nincs hiány, csupán rajtunk múlik, hogy megvitassuk, megfontoljuk és alkalmazzuk ezeket.

Nem elég csak megvédeni az eddig elért eredményeinket, mint például a Schengeni Egyezményt, de tovább is kell fejleszteni őket. Összehangoltabb határokon átívelő együttműködés mellett feleslegessé válnának a határátlépési korlátozások, könnyebbé válna a szakmai tudásmegosztás és véleménycsere, valamint egyre inkább áthidalhatnánk a határozott nemzeti politika és a kíméletlen helyi valóság között tátongó szakadékot is.

Prof. Dr. Miszlivetz Ferencnek (FTI-iASK Főigazgató) írása a Diplomacy@Trade c.nemzetközi magazinban jelent meg 2020. március 30-án