Hányszor vártuk a megváltást, a megmentő csodát, ami majd a nagy nemzetközi intézményektől jön? Történelmünkben rendre felbukkan a bizakodás, hogy majd a Nyugat, majd Amerika, majd ŐK megmentenek bennünket, mert ezt, ami most történt, nahát ezt, ŐK aztán már nem tűrhetik tovább.

Sokrétegű adat-kaleidoszkóp Nagy András tekintélyes méretű, pontos, gondosan adatolt tanulmánya, a Halálos együttérzés. Árnyalt ismertetésként csakis legalább akkora és olyan mélységekben kutató könyvvel lehetne próbálkozni, mint amilyenre a Kossuth Kiadó vállalkozott.

Az olvasó egyik, rögtön szembetűnő élménye az említett reménykedés a világszervezetben, illetve a hazai oldalon ténykedő elnyomó apparátus szürreálisan szakszerűtlen, ám hosszabb távon mégis hatékony ténykedése.

A kötet nyitó jelenete: Magyarország felvétele az ENSZ-be, majd a zárás: a forradalom kegyetlen elsöprése utáni újrafelvétel. A cselekmény, ha nem lenne annyira elkeserítő, akár groteszk is lehetne. Mert minek is lehetne nevezni azt, hogy történetünk az ENSZ-ben, hová a Magyar Népköztársaságot több éves küszködés után vették fel, azzal kezdődött, hogy a magyar delegációból éppenséggel senki sem volt jelen. Ugyanis az országot képviselő „diplomata”, az „Arany János” fedőnevű ávós (vagyis titkosszolga) New Yorkban megunta az éjszakába nyúló szócséplést, hazament, és szépen átszundikálta Magyarország belépését.

Bíró Zoltán István által jegyzett cikket az Olvass Bele honlapján (www.olvassbele.com) olvashatják ITT!

Nagy András: Halálos együttérzés: a “magyar ügy” és az ENSZ 1956-1963 – Kossuth Kiadó – Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete 2020. 477 oldal