„Az év első hónapjaiban ismét láthattuk, mennyire törékeny globális világunk, milyen nagy a veszélye annak, hogy káoszba csúszik. A COVID-19 világjárvány valamennyi országgal szemben közös veszélyt jelent, és egyetlen ország sem képes egyedül megbirkózni vele.

Az azonnali kihívás ennek az új, gonosz ellenségnek a leküzdése. Mégis, már ma el kell kezdenünk gondolkodni a visszaszorítása utáni életről. Sokan azt mondják, hogy a világ soha nem lesz olyan, mint azelőtt. De milyen lesz? Ez attól függ, hogy milyen tanulságokat fogunk levonni.

Emlékszem, hogy az 1980-as évek közepén miként foglalkoztunk a nukleáris fenyegetéssel. Az áttörés akkor következett be, amikor megértettük, hogy az a közös ellenségünk, az jelent veszélyt mindannyiunk számára. A Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetői kijelentették, hogy az atomháborút nem lehet megnyerni és soha nem szabad megvívni. Aztán jött a Reykjavík és az első nukleáris fegyvereket felszámoló szerződések. De annak ellenére, hogy mára az arzenál 85% -át megsemmisítették, a veszély továbbra is fennáll.

Más globális kihívások azonban továbbra is fennállnak, és még sürgetőbbé váltak: a szegénység és az egyenlőtlenség, a környezet pusztulása, a föld és az óceánok kimerülése, a migrációs válság. És most egy másik fenyegetés komor emlékeztetője: betegségek és járványok, amelyek a globális, összekapcsolt világban példátlan sebességgel terjedhetnek. Az új kihívásra adott válasz nem lehet tisztán nemzeti. Noha a nemzeti kormányok maguk viselik a nehéz döntések meghozatalának súlyát, az egész világközösségnek kell majd döntéseket hoznia. Eddig nem sikerült az emberiség egésze számára közös stratégiákat és célokat kidolgoznunk és végrehajtanunk.

Az ENSZ által 2000-ben elfogadott Millenniumi Fejlesztési Célok felé tett lépések rendkívül egyenetlenek. Ma azt látjuk, hogy a világjárvány és annak következményei különösen erősen sújtják a szegényeket, tovább súlyosbítva az egyenlőtlenség problémáját. Amire most van sürgős szükségünk, az a biztonság egész koncepciójának átgondolása. Erre még a hidegháború után is elsősorban katonai szempontból tekintettek. Az elmúlt években mást sem hallottunk, mint a fegyverekről, rakétákról és légijárművekről szóló beszédeket.

Az idén a világ már a nagyhatalmakat is érintő összecsapások szélén állt, komoly ellenségeskedésekkel Iránban, Irakban és Szíriában. És bár a résztvevők végül is visszaléptek, ez ugyanaz a veszélyes és gondatlan katasztrófapolitika volt. Nem világos már, hogy a háborúk és a fegyverkezési verseny nem oldják meg a ma globális problémáit? A háború a vereség jele, a politika kudarca.

A legfontosabb célnak az emberi biztonságnak kell lennie: élelmiszer, víz, a tiszta környezet biztosítása és az emberek egészségének gondozása. Ennek eléréséhez stratégiákat kell kidolgozni, előkészületeket készíteni, tervezni és tartalékokat képezni. Minden erőfeszítés kudarcot vall azonban, ha a kormányok továbbra is pénzt pazarolnak a fegyverkezési versenyre.

„Soha győzöm megismételni: demilitarizálnunk kell a világ ügyeit, a nemzetközi politikát és a politikai gondolkodást.” Hogy ezzel az ügyet a legmagasabb nemzetközi szinten lehessen kezelni, felszólítom a világ vezetőit, hogy hívják össze az ENSZ Közgyűlésének rendkívüli ülését, amint azt a helyzet stabilizálódása lehetővé teszi.  Az ülésnek nem kevesebbről kell szólnia, mint, mint a teljes globális menetrend felülvizsgálatáról. Konkrétan felszólítom e vezetőket, hogy 10–15% -kal csökkentsék a katonai kiadásokat.

Ez a legkevesebb, amit most első lépésként meg kell tenniük egy új tudatosság, egy új civilizáció felé.”

Mihail Gorbacsov korábbi politikájának köszönhetően lettek szabadok és függetlenek a közép-európai országok, köztük Magyarország 1989-1990-ben.

Az enyhülésből a hazai rendszerváltáshoz vezető utat, illetve a kapcsolódó Daliás idők című FTI-iASK kutatást Miszlivetz Ferenc ITT olvasható írása vezeti fel.

A Szovjetunió utolsó elnökének és a Szovjet Kommunista Párt utolsó főtitkárának az írása 2020 áprilisában a Time magazinban jelent meg.