Nemzetközi kitekintésben vizsgálták az európai átalakulás irányait, az unió jelen helyzetét a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (FTI-iASK) által szervezett 4. Európai Blue Sky konferencián a résztvevők. Prof. dr. Miszlivetz Ferenc szociológust, az intézet főigazgatóját az elhangzottakról kérdeztük.

– Ezt a sorozatot Hankiss Elemérrel indítottuk el hat évvel ezelőtt. Olyan globális jelenségeket, hosszútávú trendeket szándékoztunk megvitatni, amelyek kényszerpályán tartják a mindennapi életünket, de amelyeknek az okai nem is annyira kézenfekvők. Ezúttal az európai társadalmak sokféle válságát, a törés- és frontvonalaikat, a lassan állandó folyamattá váló brexit lehetséges következményeit vettük górcső alá, továbbá az Európai Unió átalakulóban lévő kapcsolatát Oroszországgal, a volt Jugoszlávia köztársaságaival, Kínával és a dinamikus átalakulásban lévő Afrikával. Emellett természetesen szóba került a harminc évvel ezelőtti rendszerváltoztatás, a demokratizálódás útjai, vázolható új formái és az átalakulásának veszélyeket is magában rejtő lehetséges kimenetelei. A nyolcvanas évek második felében a változásokat akaró kelet-közép-európai polgárság és egyetemi ifjúság jórészt optimista volt, különböző beállítottságú emberek hitték, hogy jó irányba indulunk az európai közösség felé. Ma jóval bonyolultabb összefüggések között kell eligazodni, és bár sokan érzik, hogy nagy a baj, nem igazán látják az emberek a kiutat. Egyfajta bénultság, tanácstalanság uralkodik.

– Miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy elindulhasson ez a párbeszéd, a közös gondolkodás?

– Sokáig bíztunk abban, hogy részesei leszünk egy folyamatnak, aminek csak kedvező lehet a vége. Ám amire az európai integráció elérhető közelségbe került, mutatkoztak a problémák is. Az unióhoz való csatlakozásunk vonatkozásában az elvárásaink egy része illúziónak bizonyult. A volt szovjet csatlósállamokban, a keletközép-európai országokban úgy véltük, glória jár azért, mert megőriztük értékrendünket, „ellenállók” voltunk, hősiesen harcoltunk ’56-ban, ’68-ban, és megérdemeljük a jutalmat, azt, hogy a jóléti társadalmak sorába kerülhetünk. Holott a bőségtál már régen kiürült – csak erről nem szólt a fáma, vagy nem akartuk észrevenni. Elmaradt az önelemzés.

 – Ma viszont már jól érzékelhető az erózió az unión belül. Valós probléma-e, és ha igen, elkerülhető-e a szétesés? A konferencián nyilván szóba kerültek ezek a kérdések is.

– Több előadás is foglalkozott a britek kilépési szándékával, valamint az Európába irányuló migrációs hullámra adott válaszokkal. A müncheni Parmenides Alapítvány igazgatója, Albrecht von Müller filozófus szerint a német politika is követett el hibákat; most békülékenyebb hangnemre, egymással szembeni megértésre és az európai intézmények reformjára van szükség. Én arról beszéltem, hogy a nyugati társadalmak nem fogadták osztatlan lelkesedéssel a keleti bővítést. Bár az európai integráció lényege az volt, hogy létrejön a tagországokon átívelő demokratikus intézményhálózat, ehelyett épphogy a nemzetállamok erősödtek meg. A nemzetek feletti demokrácia megteremtése túl nagy kihívásnak bizonyult ahhoz, hogy első nekifutásra sikerüljön. Gazdaságilag ugyan biztos lábakon állt és áll ma is a közösség, de az újonnan csatlakozók ennek csak részben érzik a hasznát. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság váratlanul nagy nyomás alá helyezte az európai társadalmakat, ezt a helyzetet az unió nem tudta megfelelően kezelni. Közösségi megoldások helyett az erősebb tagállamok elkezdték megfegyelmezni a gyengébbeket (például a német Bundestag döntött Görögország sorsáról). Milyen alapon? Mindez érthető módon sértette a kelet-középeurópaiak öntudatát, ami tüntetésekhez és mozgalmak kibontakozásához vezetett főként Lengyelországban és Magyarországon, amelyek később a populista jelzőt kapták. Akkor lett teljes a káosz, amikor kiderült, hogy a társadalmak mély megosztottsága tőlünk nyugatabbra is fennáll, miközben a hangzatos jelszavak még mindig az egyre szorosabb európai egységről szólnak. Nem szeretném a kritikát túlzásba vinni, mert úgy gondolom, hogy Magyarország az Európai Unión kívül lehetetlen helyzetben volna, és ez még mindig egy élhetőbb szövetség – nem véletlen, hogy milliók jönnek, jönnének ide a világ más részeiből. Ám ha nem kezdődik el a párbeszéd, a közös nevező keresése, nagy bajba kerületünk.

 – Amennyiben elindul az eszmecsere, belátható közelségbe kerül az említett problémák megoldása?

– Párhuzamot vonok: a második világháború idején a legkülönbözőbb politikai nézeteket vallók arról egyeztettek, hogy hasonló világégés többet ne történhessen, ne lássanak szükségképpen veszélyforrást egymásban a nemzetállamok. Ebből bontakozott ki a háborút követően az Európai Mozgalom, ami számottevő társadalmi támogatottsággal bírt, és amit – érdekes módon – elsősorban a kereszténydemokraták támogattak. Ez alapján gondoltuk, hogy ha majd véget ér a szovjet uralom, az összeurópai közösség a keblére ölel minket, kompenzál mint kárvallottakat – csakhogy közben eltelt sok-sok év…, és a nyugati világból – ami eleinte mintaszerűen összefogott – elveszett az összhang. Azt, hogy a mostani nagyon mély válság alkalmat ad-e arra, hogy kinyíljanak a szemek, hogy megnyíljanak a fórumok – nem tudom megmondani. Annyi bizonyos, hogy az integrációra szükség van. A nemzetállamok önmagukban nem képesek megbirkózni olyan kihívásokkal, mint a klímaváltozás, a migráció és hasonló globális problémák, ez ugyanakkor nem mond ellent annak, hogy a nemzetállamoknak meg kell őrizniük az önállóságukat.

– Visszatekintve néhány évtizeddel korábbra: fiatal kutatóként gyakran jött Szombathelyre, illetve Velembe, a Németh László Szakkollégium összejöveteleire, amelyeken minden bizonnyal előkerült a majdani európai integráció kérdése is.

– Igen, ahogy mondtam, akkoriban optimistán tekintettünk a jövőbe. Különösen itt, a nyugati határszélen tapasztaltam meg azt, hogy nyitottabb, szabadabb a légkör, mint az ország másik felében. Nem véletlen, hogy a fiatal oktatók, hallgatók itt szervezték meg a legsikeresebb szakkollégiumot, ahogy az sem, hogy sokan jöttek ide Budapestről és az ország minden csücskéből a híres velemi hétvégékre. 1987 novemberében éppen itt szerveződött országos hálózattá a szakkollégiumi mozgalom. El kell mondanom, hogy ez a sikertörténet nagyban köszönhető annak a fiatal, felkészült és öntudatos gárdának, akiktől a szakkollégium ötlete származik. A szakmai kapcsolatok és barátságok a mai napig tartanak Tokaji Nagy Erzsébettel, Szabó Gáborral, Sümegi Istvánnal, Szommer Ildikóval. Egy dolgot még említenék! Nyugat-Európában – a nukleáris rakéták telepítésének árnyékában – a ’80-as évek elejétől erősödtek a békemozgalmak, milliók mentek az utcára. Szerencsére voltak néhányan, akik azt is belátták, hogy ha kizárólag az amerikai atomrakéták nyugat-európai telepítése ellen emelik fel a hangjukat, azzal erősítik a másik pólust, a kelet-európai országokat elnyomó Szovjetuniót. Ezért megszervezték a Kelet-Nyugat Párbeszéd Európai Hálózatát, ami a térségben működő mozgalmakat (mint a cseh – szlovák Charta ’77, a lengyel Szolidaritás, vagy akár a kisebb alternatív kezdeményezések) bevonta a párbeszédbe. Ennek az európai hálózatnak az alapítói közé tartoztam. A hidegháború a végét járta, Gorbacsov enyhülési politikája már éreztette a hatását. A magyar demokratikus ellenzék 1987 novemberében még nem látta még elérkezettnek az időt arra, hogy kilépjen a nyilvánosság elé. Ezért aztán, amikor az említett európai hálózat partnert keresett, azt a szakkollégiumi mozgalomban találta meg. Volt egy diák, Orbán Viktor, ő a javaslatommal elment a saját szakkollégiumi választmányához, akik megszavazták a kezdeményezést. Így történt, hogy a budapesti Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium adott teret az Új enyhülés címet viselő nemzetközi konferenciának, miközben az ELTE betiltotta a rendezvényt. Miután kiderült, hogy az eseményre a nyugati hírügynökségek újságírói Magyarországra érkeztek, az egyetem visszavonta a tiltást és helyszínt kínált a rendezvénynek. Nem éltünk a lehetőséggel, megvolt ugyanis a saját, titokban tartott termünk. Itt léptek fel szervezőként és előadóként a későbbi Bibó István Szakkollégium diákjai: Fodor Gábor, Nagy Andor, Szájer József, Németh Zsolt; és Orbán Viktor itt mondta el az első angol nyelvű beszédét, amiről másodpercek alatt értesült a nyugati közvélemény. Arra kiváló példa ez, hogy a fennálló rosszban benne van a lehetősége annak, hogy előbb-utóbb valami jó történjen! A kaotikus időkben mindig úgy van, hogy váratlan játékosok tűnnek fel a színen. Ki tudta például ’87-ben, hogy kik azok a vidéki fiatalok, akik képesek megszervezni egy nagy horderejű nemzetközi konferenciát, és a legégetőbb kérdésekről nyíltan beszélnek? Egy pillanat alatt ismerte meg őket a világ. A magyar civil társadalom akkor hirtelen – szinte a semmiből – a legjobb arcát mutatta meg. Ezen érdemes ma is elgondolkoznunk!