„Benső tájakon” címmel nyílt meg Bíró Sándor festőművész kiállítása a Festetics Palotában. A kiállítást megnyitotta és a képeket méltatta Sulyok Miklós művészettörténész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A kiállítás szeptemberig látogatható.

A megnyitóbeszédet alább olvashatják:

Mottó: „Tájképekként értelmezem képeimet,

                                                                                                                              a lélek tájképeiként.” Bíró Sándor

Amikor a modern képzőművészet Malevics kifejezésével a tárgynélküli világba lépett, először félelem fogta el az embereket: mi ez a sivatag? Hol marad az ábrázolat és a jelentés? Azóta megkaptuk a választ kérdéseinkre. Ebben a „sivatag”-ban csak az érzet él, csak ez ismerhető fel – írja Malevics. (Ez volt a szuprematizmus, vagyis felsőbbrendűség, „a tiszta érzet szupremáciája” a tárgy, az ábrázolás, a politikai értelemben vett jelentés felett.) Tisztaság és szellem költözött tehát a festészetbe. De hol vagyunk már ettől? Ma már nyugodtan és élvezettel szemléljük az absztrakt festészet számos mesterének műveit, mert megtanultuk ezt a szemléletet, mert lassanként észrevettük, hogy a szellem a tárgy és jelentés nélküli művészetben IS otthonra lelhet.

Tegnapelőtt Hortobágyi Endre kiállításán jártam Budapesten a Resident art galériában, és ott találkoztam a Belső táj című 1965-ös festménnyel. Régi gondolata a festészetnek a természeti jelenségek és a lelki tényezők megfeleltetése. Mednyánszky vagy Caspar David Friedrich a romantikus tájfestészetben pontosan ezt tették.

Itt azonban nem egészen erről van szó. Szeifert Judit 2015-ben nyitotta meg Sándor kiállítását a Budapest Galériában, az én munkahelyemen, és akkor idézte Leonardo da Vincit, aki ezt írta: „állj meg néha és nézd meg a falak foltjait vagy nézz bele a hamvadó tűzbe, s más hasonló helyekre; ha ezeket jól megfigyeled, a legcsodálatosabb leleményekre jutsz, amelyek a festő szellemét új invenciókkal töltik meg.” Ugyanis ezeken a málló falakon, a tűzben, a parázsban, a felhőkben az emberi képzeletet a formátlan forma dolgoztatja meg. Ez módszer is évszázadok óta gyakorlata a festészetnek.

A formátlan forma pedig nem más, mint a véletlen szülte forma. Ezt Sándor úgy fogalmazza meg, hogy Sok esetben igen korán elkezd „diktálni” a kép, „festi magát”. Az ő módszere a rétegesen fölhordott színek visszakaparása, amely mindig váratlan áthatásokhoz vezet. Maga a színválasztás nem véletlen, tehát itt tetten érhetjük Bíró Sándor szándékát, aki mindig az időre utaló, kopott színeket  választ, amelyek azonban izzó valőrökben, tónusértékek óceánjában úszik. Ez a két tényező, az időrágta színek és a nagyon telített színek ellentéte szüli a jótékony feszültséget, az életet a képeken.

Az a tényező pedig, hogy a festő képzelete hozza létre utólag a művet szintén a modern festészet alapmozzanata. Tulajdonképpen utólag választ a festő a véletlenül kialakuló képek közül. A néző pedig a festő látomását kapja a befejezett műben, de és itt a nagy de: maga is tovább alakítja azt.

A nemrégiben elhunyt Molnár Sándor festőművész mondta: „Hogyan nézzünk absztrakt képeket? Úgy, hogy kiüresítjük tudatunkat.” Igen ám, de ennél nehezebb dolog nincs a földön, aki próbálta már, az pontosan tudja. Ha azonban sikerül „üres” tudattal szemlélni a képet, akkor bekövetkezik az, amit Hamvas Béla a modern művészetről írva 1947-ben imaginatív látásnak nevez: „A reprodukáló és passzív nézést a produktív és teremtő látás váltotta föl, s a szenzualista szem helyét az imaginatív szem vette át és ehhez képest művészetünk is tökéletesen átalakult. „  Szintén Hamvas írja Lossonczy Tamás művészetéről, de talán érvényes Bíró Sándor művészetére is: „A modern absztrakt kép /…/ nem tekinthető műtárgynak többé, hanem dialogikus objektum. Mágikus megszólító erő.” .

Én például ezeken a képeken az anyag csorgását látom, ha sorozatként, tehát egyben tekintem őket.  Úgy is mondhatom, valamiképpen a mozgás képzetét keltik, amikor egymás után szemlélem őket.

Rendkívül invenciózus festészet a Bíró Sándoré, annál is inkább, mert tulajdonképpen egyszerű módszerekkel dolgozik, mégis igen sokrétű, összetett festői világot épít föl. Ugyanakkor kitartóan és alaposan fejleszti képi világát, immár húsz esztendeje. Szeifert Judit lírai archaizmusnak nevezte Sándor festészetét, s így fogalmazott: Bíró Sándor a természet alkotásai, valamint az idő múlása és végtelensége előtt fejet hajtó ember alázatával és tiszteletével építi virtuális kertjét.” Ehhez én hozzátenném, hogy mindez a szürrealizmustól sem áll távol, hiszen éppen a valóságon túli, imaginációval megközelíthető valóság felé vezetik Bíró Sándor képei az elmét.

Ezek a festmények azt sugallják: Sándor úgy jár-kel a világban, hogy számára minden látvány. Minden képi jelenség átalakult, absztrakt formai módon is jelentkezik. Ha az ember sokáig gyakorolja ezt, akkor rájön, hogy végső soron minden vizuális képződménynek lehetséges egy ilyen átfordítása. De ez a gondolatmenet oda vezet, hogy csak a tudatunkban létezik a kép látványa. Na ez már nekem is sok: éppen kiállításunk bizonyítja, Bíró Sándor tárja elénk a vizuális elmélyülésre ösztönző képeit. Itt az alkalom, mélyedjünk el bennük.

A képek forrása: Bíró Sándor Facebook oldala