Az esőerdők égnek – Tudományos-szakmai workshop az FTI-iASK és a Pannon Egyetem szervezésében Kőszegen

Az Amazonas-medence esőerdőinek tudatos irtása az erdőtüzek gyakoriságának az elmúlt hónapokban tapasztalható növekedése okán a globális médiafigyelem fókuszába került. A témát a zöld mozgalmak mellett a globális politika is felkapta, és rengeteg információ jelent meg a témával kapcsolatban. A Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete a Pannon Egyetemmel közösen 2019. október 22-én nyilvános multidiszciplináris kerekasztalt szervezett Kőszegen, ahol a különböző tudományterületek szakértői járták körül a kérdést rövid vitaindító előadások, panelbeszélgetések, kérdések-válaszok formájában.Az Amazonas-medence esőerdőinek tudatos irtása az erdőtüzek gyakoriságának az elmúlt hónapokban tapasztalható növekedése okán a globális médiafigyelem fókuszába került. A témát a zöld mozgalmak mellett a globális politika is felkapta, és rengeteg információ jelent meg a témával kapcsolatban. A Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete a Pannon Egyetemmel közösen 2019. október 22-én nyilvános multidiszciplináris kerekasztalt szervezett Kőszegen, ahol a különböző tudományterületek szakértői járták körül a kérdést rövid vitaindító előadások, panelbeszélgetések, kérdések-válaszok formájában.

Dátum: 2019. október 22. kedd 10.00-16.00 óra

Helyszín: Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, Zwinger Öregtorony, Kőszeg 9730 Chernel u. 16.

Az esőerdők égnek c. tudományos workshop résztvevőinek közleménye

Milyen közel (messze) vannak hozzánk (tőlünk) az Amazonas égő esőerdői? Vagy a Szibériában lángoló nyírfák? Az Indonéziában tisztássá izzó dzsungel?

Lényegében ezt a kérdést – és néhány elemi konzekvenciáját – járta körül a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK) és a veszprémi Pannon Egyetem által közösen szervezett október 22-i ’Az őserdők égnek’ című kerekasztal-beszélgetés, amelyen klímakutatók, közgazdászok, történészek, biológusok, genetikusok, szociológusok és más tudósok találkoztak.

A válasz közel sem olyan egyértelmű, mint elsőre tűnik. Bármilyen távol is vannak tőlünk földrajzilag, a tüzek kihatnak az életünkre, és még inkább a Föld jövőjére: hozzájárulnak a 21. század fő globális kihívásához, a klímaváltozáshoz.

Talán meglepő, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk. Az iskolában azt tanultuk, hogy a dél-amerikai esőerdők kötik le a levegő szén-dioxid tartalmának jelentős hányadát és termelik újra a Föld oxigénszükségletét. Ha felégetjük az erdőt, vészesen fogy az oxigén is, veszélybe kerülhet az életünk. De tényleg így van-e?

Hát, nem egészen: a növényzet (és nem csak a dzsungelekben) valóban ezt teszi – de csak amíg növekszik, pontosabban amíg életben van. Amikor elpusztul, illetve a fák esetében: akkor is, amikor leveleik, egyes ágaik elszáradnak), a holt szervesanyagot a lebontó rovarok és gombák „veszik kezelésbe”, élettevékenységük során energianyerés céljából azt eloxidálják és a végterméket szén-dioxid formájában kibocsátják a légkörbe. Ez a lebontási folyamat gyakorlatilag megfelel egy lassított égetésnek, Többlet oxigéntermelés csak akkor történhet, ha a szervesanyag lebontását a levegőtől elzárt környezet megakadályozza, például a mocsarakba vagy a tenger fenekére süllyedt szerves anyagok esetében. Az esőerdők esetében jellemzően hiányzik olyan közeg, ahol nagymennyiségű szervesanyag felhalmozódhatna. Igy végtermékként se többlet széndioxid, se többlet oxigén nem keletkezik, a folyamat – ahogy a szakemberek mondják – szénsemleges. A lényeg, hogy – amint azt Gelencsér András légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora bevezető előadásában bemutatta – a légköri oxigén mennyiségére életük során az esőerdőknek, de az emberi tevékenységnek sincs érzékelhető hatása. Sokkal inkább van hatásunk a szén-dioxid mennyiségére.

Ugyanakkor viszont az élő esőerdő óriási mennyiségű, felerészben szénből álló szervesanyag egyre megújuló tározója. Ha felégetjük, nő a levegő szén-dioxid tartalma, az erősíti az üvegházhatást, ami viszont gyorsítja a klímakatasztrófa bekövetkeztét. Nyilvánvalóan elemi érdek tehát megőrizni az esőerdőket mai állapotukban. Kézenfekvőnek tűnik a megoldás: le kell állítani az erdőégetést!

Csakhogy a kérdés ennél sokkal bonyolultabb: Dél-Amerikában jórészt azért égetik az esőerdőt, hogy helyet biztosítsanak a jelentősen megnövekedett lakosság, vagy éppen a világpiacon jelentős haszonnal értékesíthető marhacsordák legeltetése számára, Ázsiában ugyancsak létező kereslet kielégítésére telepítik az olajpálma ültetvényeket. Az érintett országok nemegyszer kegyetlenü, és erőszakosan aknázzák ki meglévő erőforrásaikat. Van-e másoknak (pl. nekünk) joga(unk) követelni, hogy ne tegyék? Kész-e a világ megtéríteni az erdőégető országoknak azt a kieső, rövidtávú bevételt és profitot, ami az emberiséget fenyegető visszafordíthatatlan károk megakadályozásával jelentkezne? Egyelőre aligha…

És akkor még itt van az a kár, amit a Föld egyre nagyobb területének igénybevételével járó fajpusztulás okoz. Ki tudja ma megmondani, hogy az állat- vagy növényfajok ezreinek kihalása hosszabb távon milyen következményeket hordoz? Egyáltalán, miért nem érezzük át az éghajlatváltozás ezer szálon összekapcsolódó veszélyét?

Az egész napos műhelymunka rövid összefoglalása ebben az írásban lehetetlen feladat. Két tanulság azonban az első pillanattól az utolsóig áthatotta a beszélgetést. A klímaváltozás nem csupán a természettudományok ügye, kérdéseinek megválaszolásához folyamatosan és elkerülhetetlenül szükség van a társadalom- és embertudományi területek szakértőinek véleményére is. Miért hajlamos például az ember hinni az ún. fake news-oknak, vagy éppenséggel álhírnek minősíteni az igazságot? Miért egyszerűbb nem tudomást venni az igazságról?

Az emberiségnek nincs és nem is lehet tapasztalata egyszerre globális és rendszerszintű kihívások megértésében és még kevésbé azok kezelésében. Így, vagy úgy bagatellizáljuk, elhessentjük magunktól a felelősséget, áthárítjuk másokra. A lángoló esőerdők igazi jelentőségét valószínűleg akkor értenénk meg, ha már éreznénk a füst szagát. Felfogjuk, hogy Banglades jó részét és Velencét is hamarosan elönti a megemelkedett tengerszint, de a veszély érzetét kontinensünk száraz közepén nem vagyunk képesek átélni. Képtelenek vagyunk látni lelki szemeinkkel, hogy Magyarország 50–60 év múlva jórészt fátlan puszta lehet, és eltűnnek a ma még terjeszkedő erdeinkből a bükkösök, a gyertyánosok, a fenyvesek.

A másik tanulság, amihez újra és újra eljutunk: a tudományok közös és összehangolt munkája, együttes fellépése egyszerre kötelesség és égbekiáltó szükség. A klíma-kihívás (aminek az égő esőerdő is egyszerre valós és szimbolikus része) igazi természetét, összefüggéseit, hatásait a természettudományok és humán diszciplínák csak együttműködve lehetnek képesek akárcsak megérteni is. Érzékennyé kell tenni a társadalmat (a fenntarthatóság már az iskolákban önálló tantárgy lehetne!), érdekeltté kell tenni a politikát abban, hogy megértse az összefüggéseket és keresse a minden érdekelt fél számára előnyt jelentő (ún. win-win típusú) megoldásokat. Mint Miszlivetz Ferenc, az iASK igazgatója a workshop bevezetőjében megállapította: „Az új, releváns és hasznos tudást és belátást csak közösen, konszenzusra és együttműködésre törekedve hozhatjuk létre. A bölcsesség és belátás alapú társadalom hosszú távú gondolkodásra és kooperációra épülő törekvése vezetheti ki az emberiséget a jelenlegi csapdahelyzetből.”

Az ’Esőerdők égnek’ hallgatóságának 80–90 %-a középiskolás és egyetemista volt, akik érdeklődve ülték végig a napot, és amikor tehették kérdésekkel, véleményükkel bombázták az előadókat. Értették miről van szó: a kihívás a tudománynak szól ugyan, de az ő életük a tét.