Originally published on April 8, 2010

A ’80-as évtized termékeny és kreatív időszak volt mind intellektuális értelemben, mind a társadalmi változás érdekében szerveződött alternatív mozgalmak, civil kezdeményezések kivirágzását és együttműködését tekintve. Kritikai gondolatok, stratégiai, hosszú távú koncepciók, fejlődési alternatívák egész sora bukkant fel és vált népszerűvé, széles körben vitatottá, hogy azután elsüllyedjenek a ’90-es évek kezdeti átmeneti korszakának és kiszámíthatatlan mindennapjainak forgatagában.

Az átmenet kezdeti káoszát egy terméketlen és valójában feloldhatatlan ideológiai ellentét tovább mélyítette: nevezetesen az egyén boldogulását mindenek fölé helyező, a közösségek sorsát, törekvéseit, értékeit jórészt figyelmen kívül hagyó, valójában leszűkítetten értelmezett liberalizmus, és neoliberalizmus néven ismert közgazdaságtani megfelelője és a múlt felé forduló, köldöknéző és bűnbakkereső, és a kirekesztő ideológiáknak is tápot adó, magát „nemzeti gondolat”-ként aposztrofáló nacionalizmus ellentéte.

Visszatekintve egyértelműnek látszik, hogy szükségszerűen kerültek le a napirendről az átalakulásnak és az új kényszerpályákhoz való igazodásnak ebben a forgatagában és az ezáltal generálódó szellemi miliőben az olyan koncepciók, mint Bibó István „önkorlátozó forradalma” vagy a civil társadalom önkorrekciós képessége, „önterápiája” mint a demokratizálódás folytatásának kritériumai; vagy akár olyan hosszú távú szemléletet tükröző programok, mint a civil társadalom nemzeti korlátokat átszelő hálózatainak a regionális, az európai és a globális civil társadalomnak a projektje.

Hasonlóképpen naiv illúzióként került használaton kívülre a közép-európai együttműködés gondolata, noha mind a civil társadalom, mind a Közép-Európa normatív koncepciókként a szellemi erjedés gyújtópontjában állottak a ’80-as évek elejétől, bár azóta is számos kiváló szerző foglalkozik a kérdéssel a nemzetközi és részben a hazai szakirodalomban.

A civil társadalom mint a demokrácia önkorrekciós képességének garanciája

A kérdés tehát kiélezett formában megfogalmazva: jelentett-e törésvonalat 1989 a liberális demokráciák történetében, hozott-e valami radikálisan újat, vagy csupán belesimult az eddigi tradíciók valamelyikébe, ezáltal úgymond helyrezökkentve a kelet- és közép-európaiak átmenetileg kisiklott történelmét.

Habermas nyomdokain haladva Claus Offe azon az állásponton van, hogy miután nem létezett semmiféle „ex ante” forradalmi elmélet, így nem is várható semmilyen társadalmi vagy politikai értelemben vett forradalmian új, intézményesülni képes eredmény, a társadalomszerveződés semmilyen új koncepciója. Ralf Dahrendorf ki is mondja, hogy 1989-cel „egy hosszú és fájdalmas kitérőnek van csupán vége.”

Bruce Ackerman némileg megengedőbb ’89 innovatív jellegét illetően. A „liberális forradalmak második hullámá”-ról beszél, amely „meg fogja változtatni Európa és a világ arculatát”. Egy önkorrekciós liberális rendszer kialakulását valószínűsíti, amely belülről, politikai eszközökkel radikálisan átalakítható, anélkül, hogy ez visszasüllyedéshez vezetne az erőszakos forradalmak világába. 1989 „békés, demokratikus forradalmai” számára a liberális forradalmi hagyományok újjáélesztést jelentik – úgy látja, hogy az amerikai hagyomány szellemében lehetővé válik az új politikai rendszerek ciklikus megújulása. E szerint ’89-ben nem történt más, mint az amerikai alkotmányozási hagyományok újjáéledése. Ebben az esetben is inkább a hagyományokhoz való visszatérésről, mintsem valami teljességgel új jelenségről van szó.

Ezekben az elemzésekben sok a megszívlelendő és elfogadható szempont. De mégis nyitva marad a kérdés, hogy értelmezhető-e 1989 (és mindaz, amit ez alatt a dátum alatt értünk) akár az európai, akár az amerikai hagyományokhoz való puszta visszatérésként, vagy valami másról, többről van szó? Arról, hogy a Kelet-Közép-Európában 1956-tól kezdődően megfogalmazódó, és részben sikerrel megvalósított radikálisan új és innovatív társadalmi és intézményi reform gondolatoknak és törekvéseknek, a részben megvalósult, de nagyobb részt elsorvasztott vagy betiltott intézményi újításoknak, civil társadalmi és ellenzéki hagyományoknak is komoly szerepük volt a ’89/91-es fordulat előkészítésében és sikerre vitelében. Ezt a gondolatot először egy 1988-ban írott tanulmányomban, a “Látlelet: Kelet-Európa sérülései”-ben fogalmaztam meg és álláspontomon két évtized távlata sem változtatott.

A civil társadalom színrelépése, hatása és megszelídítésének kísérlete

Az Adam Michnik által kidolgozott „új evolucionizmus”-t, a civil társadalom erőszakmentes, de az elbizonytalanodott kommunista államhatalmat módszeresen provokáló és dialógusba kényszerítő akcióit, a szellemi, lelki, intellektuális függetlenedést és szembehelyezkedést a „fennálló”-val, röviden az „antipolitiká”-t, a szovjet típusú totalitarianizmus elfogadható eszközének szokás tekinteni a politikatudományi szakirodalomban is, ugyanakkor a civil társadalom kritikai attitűdje és tevékenysége erősen megkérdőjelezett a demokrácia felépítésének 1989-et követő folyamatában.

A domináns felfogás értelmében a civil társadalom politikai szereplésének ideje lejárt, helyét a politikai pártok parlamenti küzdelmei veszik át a „világosan tagolt politikai mezőben.” „A politika helye a Parlamentben van!” – így szólt és így szól ma is a politikai pártok credója. A rakoncátlan, a politikusok dolgába beleavatkozni kívánó, önszerveződő civil társadalmat tehát Blokker kifejezésével élve „meg kell szelídíteni.” Meg kell találni a helyét – mivel bizonyos területeken szükség van rá (ahol az állam és a politikai pártok nem tudnak vagy nem hajlandók teljesíteni). Ez a közkeletű felfogás a demokrácia leszűkített és egyoldalúan értelmezett konvencionális „liberális modell”-jén alapul. Alkalmazásával és sokoldalú sulykolásával sikerült – ha nem is teljesen – gúzsba kötni, de legalább is visszaszorítani a fantáziát, a társadalmi kreativitást és a cselekvőkészséget. Ebben a felfogásban, amiben a parlamenti pártok között sokáig jelentős egyetértés uralkodott, a civil társadalom a liberális demokrácia kellékévé, szükség szerint előrángatható díszletévé alakítható. Az így felfogott és meghatározott civil társadalom lehet egyfajta támogatója, kiegészítője ugyan a politikai demokráciának, de aktív, kezdeményező alakítója, esetleg továbbfejlesztője semmiképpen sem.

Az ellenkező felfogás, a civil társadalom tágasabb és komplexebb fogalmának hívei szerint pedig éppen hogy a civil társadalom az a dinamizáló tényező, amely önreflexiós és önkorrekciós képességének köszönhetően magát a demokráciát is képes megújítani, és ha kell, újraértelmezni. E felfogás szerint nincs merev, világosan meghúzható határ a politikai osztály és a civil társadalom között. A mostanihoz hasonló komplex válságok idején pedig különösen nagy a jelentősége annak, hogy a választóvonalakat mennyire tekintjük merevnek és áthatolhatatlannak. Azaz, hogy mennyire nyitott a politikai társadalom a civil társadalom felől érkező üzenetek, párbeszéd kezdemények, kritikák és javaslatok iránt. Mereven el- és bezárkózik védőbástyái mögé, vagy képes maga is az önreflexióra és önkorrekcióra.

A merevség töréshez, egyre mérgesedő és egyre nehezebben gyógyítható konfliktusokhoz vezethet, míg a nyitottság konszenzusos átalakulás lehetőségét hordozza magában.

És bár a civil társadalom marginalizálása, anyagi függésben tartása, politika alá szorítása, kooptálása etc. terén jelentős sikereket könyvelhet el magának a posztkommunista politikai „elit”, a számára kényelmes depolitizáltság mégsem írható elő tartósan a civil társadalom számára. A civil társadalom tevékenysége és önmozgása hosszú távon előre nem meghatározható, nem szorítható végérvényesen a politikai és a gazdasági osztályok által kijelölt mederbe. Éppen ellenkezőleg. A mostani komplex magyar válsághoz hasonló esetekben kifejezetten szükség van, azaz társadalmi igény mutatkozik a civil társadalom politikai önszerveződésére.

Az új politikai szereplők, csakúgy, mint ’89-ben, a civil társadalom arénájából kerülnek ki – a politikai osztály a civil társadalomból táplálkozik, jó esetben a civil közegből szívja magát teli kreatív energiákkal és tettrekészséggel, rosszabb esetben sikertelen elzárkózási és elhatárolódási kísérletei kudarcával fogolyként kerül a civil társadalom csapdájába. A demokrácia konvencionális felfogása nem tud mit kezdeni azzal a hihetetlen formagazdagsággal, amit az elmúlt két évtizedben Európa, de különösen a posztkommunista Kelet- és Közép-Európa társadalmai produkáltak a demokratizálódás terén. Idegenek számára a közvetlen demokrácia megnyilvánulásai, nem tud mit kezdeni a civil szervezetek önálló közéleti vagy akár parlamenti szereplésének gondolatával, nem bátorítja a határokat átlépő hálózatosodást és a meglévő együttműködések intézményesülését. Ennek a merevségnek és a mögötte húzódó pozícióféltésnek és fantáziátlanságnak a következtében kicsúszik a kezéből a hiteles kezdeményezés és a változtatás lehetősége, azaz a társadalmi reformok bevezetésének és sikeres megvalósításának képessége. Ez a szemlélet nem képes sem igazán felfogni, sem kezelni azt a nagymértékű, szinte földcsuszamlásszerű hitelvesztést, ami az utóbbi években a demokratikus intézményeknek, de főként a parlamentnek és a parlamenti pártoknak és politikusoknak lett az osztályrésze. Jellegzetes tünete ennek a morális és mentális megroppanásnak, amikor vezető politikusok kívülállókként csodálkoznak rá a „válságra”, és úgy nyilatkoznak a tornyosuló megoldatlan problémákról, mintha semmi szerepük nem lett volna azok felhalmozódásában.

Ebből a gondolatkörből és logikából csak egyetlen „megoldás” adódik: a teljes felelősségáthárítás és bűnbakkeresés. E szerint minden felelősség a politikai ellenfelet és az őket támogatókat terhel. Ez a logika pedig nem vezet máshoz, mint a parlamenti politikai pártok és politikusaik, valamint a megválasztott képviselők további hitelromlásához, végső soron a demokrácia veszélyes eróziójához. A zárt logika tehát negatív spirál kialakulásához vezet és gátolja az új demokráciák legitimációs problémáinak megértését és megoldását, az állam és a civil társadalom viszonyának új alapokra helyezését és megnyugtató rendezését. A valóság ilyen mérvű tagadása rendszerint a valóság érzékelésének megszűnéséhez vezet, amit könnyen követhet a valóságos megszűnés, vagyis önfelszámolás.

A civil társadalom paradigmájának születése

Ha ’89 előtt és ’89/91-ben lehetséges volt a civil társadalom pozitív kimenetelű nyomásgyakorlása a politikai osztályra, 2010-ben miért ne volna az? Az ortodox liberális tanok létezése és erőteljes hatalmi globális beágyazottsága nyilvánvalóan nem lehet elégséges indok, még képviselőik intranzigenciájának ellenére sem. A kelet-európai átmenetek válsága, különös tekintettel a 2006-ban kirobbant komplex magyar válság, valamint a 2008 óta tartó világgazdasági válság világméretekben is aláásta ennek az ideológiai dominanciának a megkérdőjelezhetetlenségét.

A civil társadalom Magyarországon és az egész volt keleti tömbben egy hosszú érési folyamaton ment keresztül az elmúlt két évtizedben. Buktatók, válságok, kooptációs törekvések, a politikai pártok gyarmatosítási kísérletei, marginalizációs mechanizmusok, a függő és társadalmilag ellenőrizhetetlen média érdektelensége („a jó hír nem hír”) ellenére létezik, virágzik, szervezetei és mozgalmai számos komoly sikereket könyvelhetnek el maguknak. A civil társadalom sokszínűségéhez tartozik, hogy többnyire töredezett, szétaprózódott, sok esetben még mindig függő viszonyban van helyi vagy országos hatalmi centrumoktól. De mindezek ellenére számos szervezete sikerrel állta és állja a próbát, és ami a legfontosabb: a helyi társadalmak önszerveződésében, önvédelmében és érdekképviseletében jelentős szerepe van. A társadalmi kohézió nagymértékben a civil társadalom megtartó és szervező erejének köszönhetően és nem a politikai és gazdasági osztály hatalmi és presztízsharcai miatt létezik még ma is. Az ’elitek’ – ahogyan magukat nevezni szokta a két csoport – érdekeinek megfelelően keveset vagy semmit nem tudni erről a fantasztikus társadalmi teljesítményről. Az alternatív média gyors terjedésével vélhetően ez a helyzet is hamarosan megváltozik.

A falujukért, lakókerületükért, városukért, régiójukért, munkahelyük fenntartásáért, a megfelelő oktatásért és továbbképzésért, a tiszta környezetért és jó levegőért, az emberi és kisebbségi jogokért, kulturális örökségük fenntartásáért stb. dolgozó szervezetek legitimációja messze felülmúlja az ellenőrizhetetlen kampánypénzekből óriásplakát-háborúkat folytató, saját választási ígéreteiket sem komolyan vevő politikai pártokét. Érthető, hogy minden igyekezetükkel megpróbálják távol tartani az aktív, a döntéshozatalt befolyásolni képes civil társadalmat a közélettől. Ennek az elkeseredett törekvésnek a letisztult jelszava: „a civil társadalom ne avatkozzon a politikába!” Nincs azonban egyetlen józan és meggyőző érv arra, hogy miért is ne. Az, hogy a liberális demokráciaelmélet egy univerzális érvényűnek gondolt változata ezt kívánja, valójában csak ezen elmélet hívei számára lehet mérvadó. 1989 egyik hozadéka a „Nagy Narratívák” alkonya. A plurális demokráciákban, a sokféleség állandóan táguló világában nem formálhat magának egyetlen ideológia, filozófia vagy politikai teoréma sem jogot az egyeduralomra, az univerzális világmagyarázatra. Ha mégis így próbálna tenni, annak elkerülhetetlen kudarc lenne a vége. A konvencionális, leszűkítetten értelmezett liberalizmus csak egy a sokféle diszkurzus közül. Kétségtelenül alkalmas és könnyen népszerűsíthető világmagyarázatnak tűnt a ’80-as évek végének elbizonytalanodással, orientációvesztéssel terhes időszakában. Jelenlegi nagyarányú népszerűségvesztését alkalmazásának és alkalmazóinak merevsége és fokozódó valóságidegensége okozza.

Az elméleti irodalomban ugyanakkor találunk példákat a politikai társadalom és civil társadalom dilemmájának a feloldására. Arató pl. ugyan elfogadja a politikai és a civil társadalom elkülönülését, de szükségesnek tartja a politikai szféra nyitottságát a civil társadalom irányában. Valóban a két szféra között állandó és részben spontán intézményesült interakció az, ami hordozhatja egy 21. századi demokrácia önreflexiós és önkorrekciós képességét. Különösen elengedhetetlen ez a nyitottság komplex és elhúzódó válságok esetében. A civil társadalom ilyenkor – és ez a mai helyzetre is áll – a demokrácia egészséges vérkeringésének, megújulásának a biztosítéka. Valójában a civil társadalom nem csupán önmagát, hanem a politikai osztályt és így a társadalom egészét is képes „demokratizálni.”

Ennek a tágasabb megközelítésnek sikerült megőriznie a civil társadalom politikai mozzanatát – és ebben az értelemben a civil társadalom egy önmagáért való cél. Ha a demokráciát nem pusztán a politikai szférára redukált jelenségként kezeljük, vagy a politikai masinéria alkatrészeként fogjuk fel, akkor egy tágasabb és komplexebb koncepción belül természetes része, aktív alkotóeleme lehet a demokrácia fogalmának.

Semmi nem indokolja, hogy az önmegújító szellemnek miért kellene szükségszerűen eltűnnie a demokrácia intézményesülési folyamata során. A szervezett társadalomnak joga van folyamatosan részt venni saját alapvető törvényeinek és működési szabályainak alakításában

Minden látszat ellenére ez a szellem nem tűnt el teljesen az átmenet évtizedei során. Petíciók, népszavazás, állampolgári engedetlenség, internetes portálok, blogok, civil hálózatok etc. egyéni és közös akciói egyre nagyobb számban és hatékonysággal szólnak bele a politikai döntéshozatalba és befolyásolják a politikai osztály döntéseit. Néha csak áttételesen, de egyre gyakrabban közvetlenül is. Sokszor ironikus módon felháborodást váltva ki magukat liberálisnak gondoló, valamikor a civil társadalom arénájában küzdő politikusokból. Bibó István a „szabadság kis körei”-nek metaforájával tulajdonképpen a civil autonómia fogalmát előlegezte meg. A civil autonómia nem más, mint a demokráciából való kiábrándulás alternatívája. Megvalósulásához reflexív stratégiára van szükség.

Összetevői:

• a civil önkorlátozás, amely magában foglalja a fundamentalista projektumok elutasítását; valamint
• a szuverenitás pluralista felfogása; a demokratikus gyakorlat széleskörű elfogadása; a meggyőzés gyakorlata;
• az „egyet nem értés etikája” szemben a politikai hatalomért folyó kíméletlen versennyel és a hozzátartozó egyéni álláspontot kíméletlenül elfojtó pártfegyelemmel.

Ezzel – tehát a civil társadalomnak a civil politikában való folyamatos részvételével – a demokratikus rendszeren belül állandósítható a „forradalmi átalakulás szelleme.” Ezért nem árt számolni azzal, hogy a politikai közösség perifériáiról induló civil áramlatoknak, mozgalmaknak és kezdeményezéseknek van a legjobb esélyük a válságba került, vagy tartalmilag a kiüresedés jegyeit mutató demokráciák új életre keltésére, azaz a demokrácia demokratizálására.

(Az írás az MTA PTI „A rendszerváltás húsz éve, változások és válaszok” című kötetében megjelent tanulmány felhasználásával készült.)

Vita!
A cikk által felvetett témában vitát szeretnénk indítani az Új Reformkor honlapján.
A hozzászólásokat maximum 15-20 ezer karakterben szíveskedjenek megküldeni a szerkesztőségbe. (e-mail:[email protected])
Kérjük a szerzőinket, hogy a valódi nevük mellett lehetőleg adjanak meg más, az írás szempontjából esetleg nem mellékes adatokat is, mint például foglalkozás, munkahely, beosztás stb. Lehetőség van fotó megjelentetésére is. A rövidebb véleményeket az írás utáni szövegdobozba várjuk.