A közelmúltban egy közeli ismerősömnek krónikus betegség enyhe kezdeti formáját diagnosztizálták. Egészségtudatossága és alapvetően egészséges életmódja mellett ez váratlan meglepetés volt, mi több, sokkoló döbbenet, az ilyenkor szinte kötelezően megjelenő, élettel szembeni felháborodással. Az orvosnál a diagnózissal együtt kapott valamennyi tájékoztatást, megfelelő javaslatokat, az interneten nézte meg a betegség részletes leírását, emellett talált rengeteg hasznos, valamint hasznosnak tűnő információt, és ahogy ez lenni szokott ilyenkor, barátoktól is kapott nevet, címet, tanácsot. Hirtelen rengeteg új információ, számtalan új teendő, váratlan feladatok, bizonytalanabb jövő. Majd rögtön ezután merül fel számtalan kérdés, hogy mi legyen a most következő első lépés, mik a legfontosabb teendők, hogyan valósítsam meg a változtatásokat a mindennapokban, vagy miként kell mindezt holisztikusan megtenni. Amire nehéz megkapni a személyre szóló választ, szakértőtől szinte lehetetlen. Pedig tudjuk, hogy ilyen helyzetekben sok időt és energiát vesz igénybe a sokk feldolgozása, az információk begyűjtése, a cselekvésre való felkészülés, majd annak megvalósítása, végül az új napi rutin fenntartása. Ebben a folyamatban az újonnan diagnosztizált krónikus betegek rendszerint teljesen egyedül maradnak, mivel az egészségügyi rendszerek nagyon kevés országban képeznek és alkalmaznak olyan egészségügyi szakembereket, akik kísérnék és támogatnák őket a szükséges változtatás folyamatában.

Európai összehasonlítás alapján az látszik, hogy Magyarországon az emberek szándéka alapvetően megvan az egészséges életmód kialakítására. Egészségértésben az európai átlag fölött vagyunk a középmezőnyben és a lakossági kiadások is az egyik legmagasabbak Európában. Igaz ez utóbbi annak is köszönhető, hogy az egészségügyi közkiadások még a régióban is alacsonynak számítanak. Az egyik legnagyobb hiányosság nálunk, hogy a krónikus betegeket potenciálisan támogató nővérek és védőnők számában is hátul kullogunk, 1000 főre vetítve harmadannyian vannak nálunk, mint Dániában. Ez azt is jelenti, hogy a magyar krónikus betegek nagyon kevés szakmai támogatást kapnak ahhoz, hogy az életmódjukon gyorsan és megfelelő mértékben változtassanak, az egészségüket megőrizzék és javítsák. Pedig a korán felfedezett kóros állapotok még lehetővé teszik, hogy az összehangolt változtatások valóban visszahozzák az egészséget. Amennyiben a krónikus betegek számát, betegségük idejének hosszát, valamint a megelőzhető súlyos betegségek arányát tartjuk szem előtt, az ilyen tanácsadó szakemberek megfelelő számú képzése és foglalkoztatása fontosabbnak tűnik, mint kórházak építése. Különösen annak fényében, hogy a legújabb kutatások szerint már egyre korábban vagyunk képesek kimutatni az elváltozásokat, aminek nyomán jól látszik, hogyan lesz valóban egészségközpontú az egészségügy.

Lantos Zoltán, KRAFT Társadalmi Innováció