Research & Studies

Mi lett veled, Magyarország?

I.

Nem tudjuk kitalálni Közép-Európát, nem tudjuk kitalálni Magyarországot, ha nem tudunk kitalálnijelenlegi válságunk labirintusából. Miszlivetz Ferenc írása kísérlet arra, hogy megtaláljuk az utat a diagnózistól a kollektív terápiáig.

Kalmár és Herceg Magyarországon: piac és állam rossz viszonya

Az átmenetről szóló elemzésekben sokáig a piacgazdaságra való sikeres áttérés vitte a prímet. A kapitalizmus gyors és sikeres megteremtésének és működésének makroökonómiai mutatói mögött azonban kevésbé sikeres, gyakran a túlélésért küzdő, vagy már szétporladóban lévő mikrovilágok húzódnak meg.
Az elmúlt két évtized gazdasági, politikai és társadalmi átalakulási folyamatai nemcsak hogy nincsenek egymással összhangban, hanem érezhetően gyengítik, ahelyett, hogy erősítenék egymást. Ezek a folyamatok maguktól természetesen soha nem fognak harmonizálni. A sikeres átalakulás legfőbb akadálya, hogy a főbb szereplők, a kormányzat, a piac és a társadalom reprezentánsai részéről nem mutatkozik elég elszántság, felkészültség és elkötelezettség egy újfajta, hatékony partnerség megteremtésére. A gazdaság szereplőinek magatartását sajátos kettősség jellemzi: „nem következett be az, amire a reformerek még a ’80-as évek második felében kissé utópisztikusan számítottak. Mégpedig, hogy a verseny valóban tökéletesen megtisztítja a piacot, és nem maradnak monopolhelyzetek, illetve a szocializmus korszakára jellemző járadékjellegű jövedelmi pozíciók.” Nem hárultak el a kis- és középvállalatok alakítása előtti akadályok, aminek nem csupán teljesítmény visszatartó és korrupciós következményei vannak, de széles körökben erősíti a kilátástalanságot, a rendszerváltásból való kiábrándulást, az „itt soha semmi nem változik” érzést. Nem felszabadítja, inkább elfojtja, és a gazdasági élet szürke és fekete zónáiba tereli a kreatív energiákat, társadalmi méretekben hitelteleníti el és teszi az életképtelenség és élhetetlenség szinonimáivá a tisztességes kis- és középvállalkozó alakját. Bevezetjük ugyan a piacgazdálkodáshoz nélkülözhetetlen jogi szabályozást, de a hatékony piacgazdaságokat jellemző etikai normák még vita tárgyát sem képezik. Török Ádám szavaival egy sajátos versenyfutás veszi kezdetét: „A piac szabályozója (az állam) érzékeli az etikai normák lazulását. Így például az adócsalások, a minőségrontás, a színlelt vállalkozási szerződések vagy a be nem tartott fizetési határidők elszaporodása miatt szigorítja a jogi szabályozást és újabb pénzügyi, illetve adminisztrációs terhekkel sújtja a vállalkozókat. Emiatt viszont tovább romlik a gazdaság etikai állapota, amire ismét a szabályzás további szigorítása a válasz és így tovább” (Török Ádám, op. cit.) A kis- és középvállalatok ellehetetlenítése a multinacionális cégek javára egyenlő a felzárkózás megtorpedózásával, a társadalmi-gazdasági kohézió motorjainak leállításával. Az amúgy is szigorú rendszabályok továbbszigorításával, az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen állami bürokrácia és az adóhatóság beavatkozási lehetőségeinek fokozásával csak a törvény megkerülésére lehet serkenteni az amúgy is szorult helyzetben lévő, nem tőkeerős vállalkozókat. És elvenni az amúgy is apadó vállalkozói kedvet. Mindkét téren komoly sikereket könyvelhet el kormányzatunk. Ennek az állapotnak az okai nem írhatók kizárólag az átalakulás nehézségeinek, az „átmenet” zűrzavarának, váratlanságának, vagy a globalizáció, netán az európai integráció teremtette kényszerpályáknak a számlájára. A magyar elit a tudatlanságból a féltudás állapotába jutott a lassan már két évtizede tartó tanulóévei során – állapítja meg Publius. Valóban hiányzott és hiányzik az a szellemi kapacitással párosuló kreativitás, eredetiség és társadalmi, valamint intézményi innovációs készség, amely egy ilyen nagyságrendű átalakulás sikeréhez nélkülözhetetlen. A marxizmusnak a szocializmus politikai gazdaságtanává torzított tanairól, a tervutasításos gazdaság valóságidegen gyakorlatáról a neoliberalizmus ideológiájának és a „piac majd mindent a helyére tesz” dogmájának kritikátlan elfogadására való átállás ugyanolyan kevéssé képes orvosolni bajainkat, mint a „tegyünk úgy, mintha reformokat vezetnénk be, majd úgy is lesz valahogy” kádárizmus idején begyakorolt intézményi magatartásmódja. Dogmák alapján sem megérteni, sem vizionálni, sem alakítani nem lehet érdemben a valóságot. A tudományos szocializmusból a tudományos kapitalizmusba vezető göröngyös út újabb zsákutcának bizonyult.

Demokrácia deficit: a Polgár a vesztes

Amennyiben a demokrácia külső, intézményesített formái és belső tartalmai közötti meghasonlás tartós, vagy növekszik, ott a demokrácia válságban van. Ma Magyarországon ilyen helyzet állt elő. A legnyilvánvalóbb tünetek: az emberek – a Magyar Köztársaság polgárai – növekvő hányada gondolja úgy, hogy a demokrácia intézményei nem az ő érdekében működnek. Ennek következtében nem bízik ezekben az intézményekben, sem az azokat közvetlenül irányító és ellenőrző politikusokban. Emiatt nem vesz részt és nem is kíván részt venni közéleti vitákban, megmozdulásokban. Azt gondolja, hogy a politikai osztály tagjait nagyon kevés kivételtől eltekintve saját hatalmi és anyagi érdekei motiválják, és hogy neki ezek befolyásolására nincs ereje és lehetősége. A Magyar Köztársaság polgárainak növekvő hányada vagy fél a demokrácia jelenlegi formájától, vagy nem képes vele azonosulni; elhagyatottság érzete van. Ez a félelem a szabadságtól és egyben a szegénységtől, amit a szabadság-szegénység szindrómájánakis nevezhetnénk. Ezen a frusztrációval és félelemmel keveredő szabadságélményen egyelőre nem segített a 2004-es EU-csatlakozás sem. Az Európai Unió de facto szolidaritása erőteljesen megcsappant a volt keleti blokk országai felé – nem kis mértékben a „Big Bang” bővítés sajátosságainak köszönhetően. A minél olcsóbb bővítésre való törekvés mellett a szubjektív tényezők, az európai társadalmak rossz közérzete sem kedvez az integráció mélyítésének, társadalmasulásának. A jóléti állam visszaszorulásával és a globalizáció negatív hatásainak előtérbe kerülésével Nyugat-Európa érett demokráciáiban is megnőtt a befelé fordulás és az idegenellenesség, és csökkent az érdeklődés és szimpátia az „új demokráciák iránt”. Így néhány évvel a keleti bővítést követően az a paradox helyzet állott elő, hogy társadalmi és társadalomlélektani értelemben nemhogy eltűnt volna a Kelet-Nyugat szakadék, de bizonyos értelemben még növekedőben is van. A külső feltételek, a „körülállások” megértése és figyelembe vétele alapvető fontosságú feltétele egy sikeres átalakulási folyamatnak, de ahhoz, hogy ezeket a feltételeket a magunk javára fordíthassuk, netán alakíthassunk is rajtuk, ne csupán szolgai módon alkalmazkodjunk hozzájuk, nekünk magunknak kell megváltoznunk.

Kettészakadt társadalom – vagy rejtőzködő társadalom?

Lehet, hogy újra kellene gondolnunk közös létezésünk alapfogalmait a globalizáció és európai integráció kontextusában, hogy újrakezdhessünk együttműködni egy megvalósítható és fenntartható társadalom programján. Demokrácia, köztársaság, közjó Magyarországon a 21. században – újragondolandó fogalmak és megvalósítható tervek. Lehet, hogy ki kell lépnünk a szertefoszló álmok és állandó önsajnálat világából és új álmokat kell szőnünk? Leereszkednünk a képzelt magasból, mielőtt magunk is szertefoszlanánk és ahol már amúgy sem lát minket senki, egy sok szempontból kényelmetlen, sok kompromisszumot és igazodást követelő, de mégiscsak valóságos világba, ahol sikereinket magunk építhetjük fel, ahogyan kudarcainkért is nekünk kell vállalnunk a felelősséget.
Magyarország – a térség más országaihoz hasonlóan – veszélyes zónába, határhelyzetbe került. A liminalitás állapotában Hankiss Elemér megfogalmazásában „a kelet-közép-európai társadalmak túlzottan belegabalyodtak saját problémáikba. Nem látják a fától az erdőt” ; a liminalitás kaotikus viszonyai között egy új rend kialakításának kényszere szétzilálhatja a társadalmat, „eltorzítja e társadalom tagjainak tudatát, magatartásrendjét.” „Az adott ország, az adott társadalom olyan mély válságba süllyedhet, amelyből hosszú időn át nem tud kivergődni anélkül, hogy igazán megújulna.” Társadalmaink végképp eljelentéktelenedhetnek, szétzilálódhantak, ha nem sikerül társadalmi méretekben felismerni a veszélyt, s ha a szembenézést nem követik cselekvési programok és valódi megújulás intézményeink, gazdasági magatartásunk, politikai pártjaink és civil professzionális kapcsolataink terén.

A bajok gyökerei

A társadalmi-közéleti aktivitást a politikai osztály mint magára – azaz a demokráciára – nézve károsat vagy feleslegeset már az átalakulás legelején sikeresen démonizálta és elfojtotta. Az önmagukat többszörösen túlélő, egy hatékony, versenyképes és együttműködő társadalom kialakulását naponta ellehetetlenítő intézményeket saját hatalmi játszmáinak zálogaként ál- és félreformokkal tartja állandó bizonytalanságban, egyre több zavart, félelmet és tettetést idézve elő ezzel működésükben. A probléma legmélyén – Publius meglátásának megfelelően – ennek az „elitnek” az alkalmatlansága, szellemi és erkölcsi fogyatkozása húzódik, amit mostanság sikerült időhúzással, félrebeszéléssel, pánikkeltéssel, az ellenfél démonizálásával, vagy a kedvezőtlen külső feltételekkel palástolni. A palást – az elvesztegetett évek szomorú leple – azonban most lehullóban: sok meztelen kiskirály igyekszik maga elé kapni – mindhiába. A sikertörténetből kudarctörténet lett – és csak ennek fel- és beismerése indíthat el bennünket az újabb sikerek útján. Ehhez azonban már az Eras­mus-generáció felkészültsége és aktivitása lesz nélkülözhetetlen. Amennyiben erre nem kerül sor, úgy a közeljövő Magyarországának kell – sokszorosan – megfizetnie a felkészületlenség és az elpazarolt évek árát.

Kompetens politikai osztály nélkül nehéz

A jelenlegi politikai osztály az elmúlt év őt ért kritikáira, az erőszakos zavargásokra és békés tüntetésekre adott ellentmondásos, olykor zavaros és antidemokratikus válaszaiban, valamint a társadalmi konszenzus nélkül, erőltetetten és szakmailag megalapozatlanul bevezetett, reformnak elkeresztelt intézkedéssorozatával felélte maradék hitelét. A társadalmi és gazdasági mutatók és kilátások romlása a politikai elégedetlenséggel párosulva kilátástalanságba és perspektívátlanságba taszította a társadalom jelentős hányadát. A politikai elit párbeszéd-képtelensége mind egymás között, mind a társadalommal elmélyítette a válságot, s egyben a feloldhatatlanság látszatát kölcsönözte neki. A nyíltan mutatkozó, már-már hivalkodó anómia vészes terjedésének egyik oka az önkényes döntéseknek, cinizmusnak, hozzá nem értésnek párosulása a társadalom lekezelésével és magára hagyásával. A politikai osztályt átható szellemiség, azaz inkább annak a hiánya – leginkább egy lumpen politikai osztályé és semmiképpen nem tekinthető múló tünetnek, vagy az átmenet gyermekbetegségének. Ma már nem csupán arról van szó, hogy politikai hatalom birtokában gazdasági hatalom és befolyás szerezhető, hanem fordítva: hirtelen meggazdagodott vállalkozók vásárolnak maguknak politikai befolyást, szavazókat, akár országrészeket. Hatalmukat pedig nem titkolják, inkább kérkednek vele. A gazdasági és politikai maffiásodással és közéleti zülléssel szemben a civil népesség okkal érzi magát tehetetlennek, hiszen ettől a folyamattól nem maradtak mentesek a helyi önkormányzatok, a média, az ipari kamarák, regionális tanácsok és civil szervezetek sem. Az anómia ilyen méretű előretörésének hatására a paternalizmuson szocializálódott polgár vagy teljesen visszahúzódik, ha végképp nincs kihez fordulnia, vagy elfogadja valamelyik láthatatlan érdekcsoport védőszárnyait. A politika felhőrégióit a helyi kiskirályok és alvállalkozóik kitűnő technikákkal mozgatják. A legmegalapozottabb, szakmai konszenzust élvező döntéseket is keresztülhúzhatja (és húzza is) az utolsó pillanatban érkező telefon, vagy a csak meg nem cáfolt jóváhagyás a legfőbb hadúrtól, a centralizált politikai erő ellentmondást nem ismerő fejétől. A feudalizmus kelet-európai formáinak különféle változatai nagy túlélési képességről és formagazdagságról tesznek tanúbizonyságot. A pártok oligarchizálódása olyan hierarchikus és áthatolhatatlan személyes-pénzügyi-politikai függőségi rendszer kialakulásához vezetett, amelyről minden külső és belső kritika, tisztulási vagy megújulási kezdeményezés könnyedén lepattan. Maguk az oligarchák a reform, a párbeszéd és a megújulás retorikáját használják, a mindennapi diskurzus szintjén tehát nehéz rajtuk fogást találni. A kincstári vagy máshogyan kötött kereskedelmi média részéről nem is mutatkozik nagy elszántság erre. A ’89-et követően létrejött kelet-európai demokráciák a nemzetközi szakirodalomban már régen megkapták a jelzőt: ’feckless’, ami annyit tesz, hogy gondatlan, felelőtlen, gyenge, tehetetlen. Ma már az átmenet lelkes politológusai is féldemokráciáról beszélnek. A magyar társadalom kevésbé szofiszti­kált, mindennapi szereplői ennél nyersebben fogalmaznak: nem gondolják, hogy demokráciában élnek, és hogy ezzel a kérdéssel érdemes foglalkozni.

 

II.

„Bennünk egy szép ország rejtőzik, / Mint gím a fekete csalitban” – adta hírül Ady 100 éve – „S leskődnek a vérebek” – tette hozzá. Túl vagyunk száz év borzalmain, világháborúkon, véres forradalmakon és ellenforradalmakon, tisztogatásokon és népirtáson, megtorlásokon és deportálásokon, hivatalosan is visszatértünk Európába, miért rejtegetjük még mindig azt, ami szép?

A megújulás szellemi feltételei

A magyar társadalom a rendszerváltás óta intellektuális értelemben is marginalizálódik, jelentéktelenedik. Vezető rétegei túlságosan beleélték magukat a kádárizmus vélt és valós sikereibe, a régió legfejlettebb, legversenyképesebb, legnyitottabb országának szerepébe. Ezt a hitet, amely egyfajta közhellyé, szállóigévé vált, erősen táplálta a nyugati média is, amelynek Magyarország egyfajta „bezzeg-ország”-a volt. A ’90-es években ez a nézet még szilárdan tartotta magát. Mindössze egyetlen hibája van, az azonban alapvető: tökéletesen és gyökeresen megváltozott az a környezet, amelyben ma a volt szovjet blokk országainak a versenyt állniuk kell. A globális és európai versenyben érvényüket vesztik azok a technikák, módszerek, intézményi viselkedési minták, döntéshozatali mechanizmusok és kommunikációs módszerek, amelyek a rogyadozó pártállam idején hatékonynak bizonyultak. Magyarország vélt vagy valós múltkorszak-béli dicsőségén lovagolva megmaradt befelé forduló, provinciális, egynyelvű országnak. Közel két évtized alatt képtelen volt megreformálni és a sikeres felzárkózás szolgálatába állítani oktatási rendszerét, nem tette külföldiek számára is vonzóvá, elérhetővé és minőségivé felsőoktatását, diákjai számára nem biztosított ösztöndíjakat Európa és a világ vezető egyetemein. Lecsúszásáért ezen a területen egyedül önmaga a felelős. Ezt a felelősséget a jelenlegi politikai osztály még csak nem is érzékeli. Nem csoda, hiszen Magyarország maga is egyre csökkenő intellektuális színvonalat testesít meg, ő maga a minőségromlás – hogyan érthetné meg a tudástermelés és átadás lényegét, a kutatás, a kultúra és a műveltség, a nyelvtudás és a világgal való magas szintű kommunikáció képességének összefüggéseit és elsőrendű szerepét egy átalakuló, bizonyítás előtt álló ország életében. A tudásért és műveltségért felelős intézmények között nincs egyeztetés és együttműködés, szomorúan tengődnek csökkenő költségvetésükkel és pártpolitikához igazodó apparátusaikkal, kevés kivételtől eltekintve nem jellemzi őket kezdeményezőkészség, sem intellektuális, sem intézményi megújulás.

Az egyetemek a rendiesség relikviái, a magyar feudalizmus élő múzeumai, minden erejükkel egymást fojtogatják, örömüket lelik a szomszéd egyetem kudarcában, megijednek sikereitől. Nincsenek hosszú távú stratégiáik, nem építenek hazai és nemzetközi hálózatokat, sem megteremteni, sem alkalmazni, sem felmutatni nem tudják a kiválóságot. Ha véletlenül felüti fejét egy távlatosan gondolkodó stratégiai vezető, ami biztos, az biztos, társai kisvártatva eltüntetik a provinciális autonómia süllyesztőiben, sem bátorságuk, sem képességük nem lévén sikereinek folytatásához.

Kitörési stratégiák megfogalmazásához, bevezetéséhez és végrehajtásához pedig bátorság, következetesség, hosszú távú gondolkodás mellett verhetetlenül felkészült, pengeéles és briliáns agyak kellenek. Politikai osztályunk köreiben gyakori meggyőződés, hogy egy vezetőnek nem az a dolga, hogy értsen az általa igazgatott területhez, elég, ha jól kommunikál és koordinál, a szakértők majd elvégzik a többit. A kérdés, hogy akkor ki választja ki a szakértőket? Ha egy intézmény vezetője nem parancsol tiszteletet hozzáértésével és intellektusával, az intézmény jelentéktelenné válik. A szakértőket nálunk nem a valódi tudásuk, sokkal inkább párthűségük és politikai lojalitásuk, „kiszámíthatóságuk” alapján jelölik posztjaikra. Így lett és maradt Magyarország az elszalasztott döntések, a kapkodó, hebehurgya, átgondolatlanul bevezetett, majd leállított reformok országa, a parttalan párt- vagy személyi érdek alapú háttéralkuk és lobbizások, a rossz és/vagy etikátlan döntések miatt elbocsátott alosztályvezetők világa.

A felsőoktatásnak éppen azért van kitüntetett szerepe a jelenlegi válsághelyzetben, mivel innen kerülnek ki a holnap politikusai, pedagógusai, menedzserei, szakértői, kommunikátorai és befektetői. Világértésük, műveltségük, kapcsolatrendszereik, nyelvtudásuk, kultúraigényük és minőségszeretetük – vagy mindezek ellenkezője döntő befolyással lesz az ország sorsára, nem csupán hosszú, de már rövid távon is.

A tudástőkéjét és műveltségét elvesztő ország biztosan halad az elszürkülés és önbizalomvesztés útján. A beteg társadalom terápiájának egyik legfontosabb eleme a tudás és az oktatás becsületének, infrastruktúrájának és széleskörű elérhetőségének megteremtése. Ha egy ország nem becsüli az emberkincsét, a kincs el fog tűnni. A radikális reformok előtt itt radikális szemléletváltásra van szükség.

Újrakezdés

„Bennünk egy szép ország rejtőzik, / Mint gím a fekete csalitban” – adta hírül Ady 100 éve – „S leskődnek a vérebek” – tette hozzá. Túl vagyunk száz év borzalmain, világháborúkon, véres forradalmakon és ellenforradalmakon, tisztogatásokon és népirtáson, megtorlásokon és deportálásokon, hivatalosan is visszatértünk Európába, miért rejtegetjük még mindig azt, ami szép?

A XX. század vérebei már jórészt kimúltak, vagy lassan kiöregszenek. Veszélyek belülről, önmagunkban leselkednek ránk. Ideje, hogy szembenézzünk velük, hogy higgyünk magunkban és kijöjjünk a csalitból.

De van-e ilyen rejtőzködő szép ország, amely előjöhetne a fekete csalitból?

Meggyőződésem, hogy a válasz: igen. Ahhoz azonban, hogy előcsalogassuk önmagunkból, le kell győznünk a magyar betegséget. A legmélyebb szervi baja a magyar társadalomnak abban mutatkozik, hogy az elmúlt húsz évben, amikor külső kényszerítő erők már nem gátolták, nem volt képes hatékonyan adaptálódni sem a globális, sem az európai mintázatokhoz, nem tudta alapelvévé tenni a nyitottságot, a sokoldalú partnerséget és együttműködést, a hálózati szerveződés és decentralizáció elvét. Ez a hiányosság már feltűnő volt a csatlakozás hosszú évtizede alatt, de különösen groteszkké a csatlakozást követően vált. Mintegy azt érzékelteti, hogy egy olyan szervezethez kívánnánk hosszú távon kötni a sorsunkat, amelynek működése, céljai és legjobb lehetőségei nem igazán érdekelnek vagy érintenek minket. Ennek legkirívóbb és legkárosabb példája az ezeréves megyerendszert felváltani hivatott régiók valóságos közigazgatási egységként történő kialakításának és ezzel a demokrácia kiterjesztésének, a decentralizációnak az elmulasztása volt. Ahelyett, hogy megértette és kihasználta volna a globalizáció és európai integráció kínálta fejlesztési és fejlődési lehetőségeket, ahogy tette és teszi azt Ausztria, Finnország, Írország, Svédország, Spanyolország és Portugália (az európai centrum korábbi északi, déli és keleti perifériái), inkább hajlik arra, hogy e két robosztus folyamat kárvallottjának tekintse magát. Ennek a sikertelenségnek az okai nem annyira technikai kérdésekben, mint rossz kommunikáció, kevés információ, nyelvtudás hiánya, stb. rejlenek, mint inkább egy hamis és archaikus, múltba tekintő és a múlt vízióit reménytelenül kergető önképben és nemzettudatban, amelynek kapcsolata a mindennapok valóságával egyre elenyészőbb és sivárabb. A másik oldalon nem áll rendelkezésre egy olyan új, jövőorientált közösségi tudat, amely pozitív töltetet adna az elkerülhetetlen változásoknak és nagyobb lélektani és morális megrázkódtatások nélkül képes lenne felváltani elavult ellenpárját. Az ezzel a problémával való szembenézés eddig minden meghatározó politikai és társadalmi szereplő, különös tekintettel az értelmiségre, elmulasztotta. Az érvényben lévő „alternatívák” a probléma elkenését és nem megoldását szolgálják, így az őket képviselő politikai erők a probléma és nem a megoldás részei. Egyik oldalon egy magát jogosulatlanul szociáldemokratának valló párt a „minden eladó, a piac majd mindent megold, romboljuk csak földig a régi struktúrákat és intézményeket, amelyek nem hozzák csak viszik a pénzt” csatakiáltással, saját másfél évtizedes elodázó–osztogató–ígérgető populizmusával szembefordulva (de azzal nem elszámolva) tör, zúz és valósítja meg a neoliberális (rém)álmot. Naponta világossá téve, hogy a társadalomnak ebben a játékban nem osztottak lapot, a polgár asszisztálhat, protestálhat (majd megunja) és persze fogyaszthat (és nyelhet), s hogy persze a szabad piacon nemcsak az erősebb, de méginkább a baráti kutya barátkozhat még tovább. Ez volna a kelet-közép-európai lumpenfejlődés modellje, lumpenpolitikai osztállyal, hozzá haveri és politikai szálakkal szorosan kötődő lumpenburzsoáziával és jobbról és balról támogatott lumpentömegekkel. A lumpenizálódás a pauperizálódással, a felgyorsult társadalmi polarizációval és erőszakos kísérőjelenségeivel eszkalálódó és erősödő folyamat.

A másik oldalon kínált alternatíva a magyar nemzet archaikus, árvalányhajas, történelmileg hamis, politikailag káros víziója, amely most már egy másik szintén totalizáló tévhittel is párosul miszerint létezik egy egyedül helyes, homogén, európai értékrend, amely némi tévelygések után úgymond újfent a nemzet és a család közösségeit állítja a középpontba.

Ez a két egyaránt hamis és társadalmi szempontból káros és veszélyes világkép küzd ma egymással ideológiai jelszavak, választási ígéretek, diabolizáló kampányok, mediatizált pótcselekvések, indoktrinációs talkshow-k felülről generált civil szerveződések formáit magára öltve.

A helyzetet bonyolítja, hogy a Kelet-Közép-Európát befogadó EU maga is válságokkal küzd, és inkább szorul reformokra, minthogy maga oldja meg az új tagállamok reformgondjait.

Természetesen mind a túlglobalizált, mind az archaikus ideológia tartalmaz reális elemeket, különösen a másikkal szembeni kritika terén. Egyikük sem segít hozzá azonban ahhoz, hogy létrejöjjön az a demokratikus politikai közösség, a politeia és a démosz értelmében, amelyik szervesen és sikeresen tudna illeszkedni az europanizáció és globalizáció fő áramlatába és nem passzív elszenvedője vagy utólagos kárvallottja, netán passzív követője lenne e folyamat imperatívuszainak.

Relatív autarkiát, autonómiát Németország, Törökország vagy Oroszország nagyságrendű államok, megfelelő energiaforrásokkal, természeti kincsekkel, belső tőkefelhalmozással még ideig-óráig tervezhetnek és fenntarthatnak – bár az egymásrautaltság, sebezhetőség és törékenység az ő esetükben is egyre világosabb. Nem véletlen, hogy az Európai Unió mint gyűjtőszuverén válságai és nehézségei ellenére ekkora vonzerő a még be nem kerültekre.

Magyarország azonban nem rendelkezik még ezen relatív előnyökkel sem. Esetében tehát még sürgetőbb szükség, hogy a társadalom, a közigazgatás és a kormányzás, valamint a politikai konszenzusképzés hatékonyabb formái valósuljanak meg.

A XXI. század társadalomszervezési és kormányzási alapelvei a hálózatosság és mellérendelődés, ill. az állandó, szakadatlan áramlás, azaz egyre nagyobb számú szereplő bekapcsolódása a helyi, regionális és nemzetek feletti döntéshozatali folyamatokba. Azaz a kölcsönös egymásrautaltság, az interdependencia elvének megértése és alkalmazása nélkül nincs kitörés jelenlegi helyzetünkből. Ahhoz, hogy legyen itt ország, el kell fogadni, ismerni és tudni kell alkalmazni ezeket az elveket. Paradox módon legsajátabb kultúránkat, értékeinket, hagyományainkat is csak így őrizhetjük meg és mutathatjuk fel.

Az elvesztegetett éveknek, halmozódó felkészületlenségünknek és ebből fakadó feszültségeinknek és kudarcainknak ez lehet a legnagyobb és legkevésbé megfizethető ára. Egyszerre szakítani a kádárizmus és egyéb, korai feudalizmusok paternalista és szolgalelkűségre épülő hagyományával, a mindenek fölé helyezett rövid távú egyéni érdekek körömszakadtáig tartó védelmével, a hosszú távú és szélesebb perspektívákban gondolkodás elutasításával („minek az, úgyse mi döntjük el”), a megbízhatatlanság, félrebeszélés, látszatkeltés és teljesítményvisszatartás kultúrájával, még nem sikerült. Az „ezt is megússzuk majd valahogy” potyautas mentalitással nem juthatunk messzire, és bizonyosan nem kerülhetünk közelebb az európai élvonalhoz és ami még fontosabb, saját legjobb várakozásainkhoz. Azt viszont elérhetjük, hogy tartósodik egy EU-n belüli új centrum-periféria, függőség-alárendeltség viszony, és ezzel helyünket saját magunk jelöljük ki hosszú távon.

Ahhoz, hogy kikerüljünk az elbizonytalanodás, a jövőtől való bénító félelem, az önbizalomhiány és a bűnbakkeresés ördögi köréből, újra kell épülniük a bizalom és együttműködés hálózatainak. Ehhez széles körben fel kell ismerni, hogy az eddig járt utak járhatatlanok. A közjó újrafogalmazásának és az azon való közös munkálkodás szükségességének felismerése nem jöhet sem kívülről, sem felülről. A magyar társadalom és benne a sok kis helyi társadalom, civil és szakmai közösség jelenlegi állapotainkkal való szembenézése és aktivizálódása nélkül minden terápia és önterápia írott malaszt és vágyteli gondolat marad.

A Kalmár, a Herceg és a Polgár és a közéjük ékelődött, viszonyaikat egyre jobban meghatározó „nagy varázsló”, a Média kapcsolatának újragondolása és új alapokra helyezése olyan kihívás, amire sürgősen választ kell találni a kormányzás, a gazdasági és társadalmi élet minden szintjén. A helyi közösségek és regionális keretek között csakúgy, mint az európai és globális színtereken. Ahhoz, hogy sikeresek lehessünk az egyre dominánsabb nemzetek feletti játéktereken, képeseknek kell lennünk a viszonyrendszer átalakítására, dinamizálására és új játékszabályok kialakítására hazai pályán.

Közel húsz évvel a rendszerváltás után új társadalmi szerződésre van szükség, meg kell teremteni a XXI. századi civil demokrácia etikai, politikai, intézményi és szellemi alapjait. A demokráciának csak alulról építkezve vannak esélyei. Ehhez pedig társadalmi tudat- és magatartásváltásra volna szükség. Mindenekelőtt vitára, önértékelésre, közös ügyeink megfontolására, a demokrácia megújuló részvételen, sokoldalú párbeszéden, nyílt konszenzuskeresésen alapuló formáira, kereteire és eszközeire. Ez a folyamat időigényes, hiszen bajainkat sokáig halmoztuk, betegségeinket nem kezeltük. Tudatosításukat követően azonban haladéktalanul meg kell kezdenünk az önterápiát.

Hankiss Elemér szavaival élve: új reformkort kell indítanunk.
A szembenézést és az azon alapuló önterápiát segíthetik a spontán szerveződő fórumok, a civil társadalom agórái és sűrűsödő hálózatai, a kommunikáció megsokszorozódott technikai lehetősége. Egy új társadalmi konszenzus kialakulása azonban bonyolult feladat és szövevényes folyamat, ami csak belső felismerésen, kitartó érdekegyeztetésen és kompromisszumkészségen alapulhat. Ha a magyar társadalom immunrendszere nem bomlott még fel teljesen, haladéktalanul munkához lát.